Sok érdekes, és néhány meglepetésszámba menő meccs is volt már az unalmasnak egyáltalán nem nevezhető brazíliai világbajnokságon, ám a legnagyobb szenzáció kétségtelenül a címvédő Spanyolország tegnapi veresége Chile ellen, ami egyúttal a címvédő "Vörös Fúria" fájdalmasan korai búcsúját jelentette. A spanyolok eddigi szereplésükkel igen kétes rekordot állítottak fel: még soha nem kezdett címvédő csapat két vereséggel világbajnokságot, egyúttal ebből következően soha nem búcsúzott még ennyire korán el a tornától. Ráadásul megdöbbentő a visszaesés: míg négy éve hét meccsükön mindössze két gólt kaptak, az egyenes kieséses szakaszban pedig egyet sem, addig ezúttal két csoportmeccsen beszedtek hetet. A meccs óta folyamatosan mindenki a kiesés okait kutatja és latolgatja. Valószínűleg részben mindenkinek igaza van, és a rettenetes kudarc okai összetettek. Nehéz feladatra vállalkozunk, megpróbáljuk összeszedni a legfontosabbakat.

Azért mielőtt nagyon nekiesünk a spanyol válogatottnak, érdemes elmondani a védelmükben, hogy világbajnokságokon utoljára az 1962-es brazil válogatott volt képes megvédeni négy évvel korábban megszerzett címét, sőt, ezen kívül mindössze egyetlen címvédésre volt példa. Ráadásul az 1998-as torna óta összesen egyetlen, a tornára világbajnokként érkező válogatott élte túl a csoportkört, a 2002-es győztes brazilok 2006-ban, Németországban a nyolc között véreztek el. Nem maga a kiesés ténye tehát az igazi szenzáció, hanem a hogyan. Azonban két vereséggel még soha nem nyitott címvédő, ráadásul az igazi gond a játékosok hozzáállásával és teljesítményével volt. Nem szoros meccseken kaptak ki drámai körülmények között, hanem esélyük sem volt a győzelemre. Ez pedig mindenképpen váratlan. Nézzünk körül, mi vezethetett idáig!

Többen felhozzák a kudarc vezető okaként a fáradtságot, és a motiválatlanságot. Kétségtelen, hogy a spanyol keret játékosai brutális szezonon vannak túl. A három meghatározó ibériai csapat az utolsó fordulóig ádáz harcban állt a spanyol bajnoki címért, kettő közülük pedig BL-döntőt játszott egymással. Elképesztő terhelésnek voltak kitéve, nagyon sok meccs van a lábukban. Ez mind igaz, de tegyük hozzá, a 2010-es menetelést is hasonlóan megterhelő szezon előzte meg, mégis végigbírták fizikálisan a nem kevésbé sok utazással, és az eltérő klímából származó akklimatizációval járó dél-afrikai tornát. Lehet valami a motiválatlansági tényezőben is: zsinórban két Eb, és egy vb megnyerése után, spanyol bajnokként vagy a Real történelmének 10., történelmi BL-címét frissen megszerezve befutni a Mundialra nem nevezhető a legkomolyabb motiváló tényezőnek. Itt jön azonban a képbe az edzői stáb szerepe: egy címvédő nem teheti meg, hogy játékosai céltalanul poroszkáljanak a pályán. A spanyol arcokon nem az látszott, hogy meg akarnak halni a győzelemért. Néhány hiba után pedig egyre jobban elkedvetlenedtek. Márpedig ki lehet kapni, de ilyen lélektelenül nem. Vicente del Bosquét is kár lenne leírni, mert kétségtelenül hatalmas edző, remek eredményekkel, de ezúttal nem tudott újítani. Játékosaival együtt fásult bele az egész gyenge szereplésbe, és tehetetlenül figyelte a vergődést. Ha pedig a kapitányi hídról nem tudnak olyan utasítást adni, ami a megfelelő mederbe tereli az eseményeket, akkor a hajó bizony előbb-utóbb elsüllyed. Ez történt a rettenthetetlen spanyol Armadával is.

Az is kétségtelenül igaz, hogy magas volt a keret átlagéletkora, és néhány játékos sebessége, korábbi tudása, lendülete jócskán megkopott. Valóban, az eddig pedzegetett tényezők minden bizonnyal alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a csapat kihagyta helyzeteit, vagy ki sem dolgozta azt, a játékosok pedig eddig nagyon ritkán látott technikai hibákat követtek el a pályán. Védekezésben elcsúsztak, elkéstek, támadásban pedig tökéletesen impotensek voltak. Szimbolikus jelenet volt, amikor a Chile elleni meccsen Sergio Busquets senkitől sem zavartatva, néhány méterről is képtelen volt a hálóba találni...

A spanyol válogatottat elfogultan védők itt meg is állnak, pedig van még egy, az összes többinél fontosabb tényező: a taktika. Ahogy már korábban is pedzegettük: ez a világbajnokság hosszú vergődés után elhozta a tiki-taka végső halálát. Egy remekül felépített játékrendszer, ami évekig uralta a globális futballt, és beírta magát a labdarúgás történelemkönyvébe. Ráépült egy dinasztikus Barcelona, és egy minden eddiginél hosszabb (2008-2014) sikerszériát felépítő spanyol válogatott. Ám ezúttal a bukást közvetlenül pont az okozta, hogy a csapatnak taktikailag teljesen meg volt kötve a keze. Évek óta a tiki-taka rendszerében nevelkedtek, szinte automatikusan érték el a nagyobbnál nagyobb sikereket vele, ám egyszer csak szembejött néhány olyan csapat, ami ellen nem ment. Akik elvették a labdát, és gyors, kreatív, lehengerlő ellentámadásokat vezényeltek, ami ellen a labdatartásra épülő taktikának nem volt megfelelő védelme. Ráadásul támadásban sem tudtak váltani. Hátrányban is ugyanazt erőltették folyamatosan, nem volt egy hosszú indítás, egy keresztlabda, egy lendületes megindulás. Csak az unalomig ismert labdajáratás. Ha del Bosque mesternek és a csapatnak lett volna taktikai variánsa, tudott volna az aktuális helyzethez alkalmazkodva újat, váratlant, vagy legalább a jól megszokottól némileg eltérőt húzni, elképzelhető, hogy a spanyolok akkor is elbuktak volna. De biztos hogy nem így, és nem ennyire egyértelműen. A közvetett okok hatásain biztosan tompítani tudtak volna, ha meccs közben képesek reagálni az ellenfél játékára. De ez nem ment. És hogy miért jelentjük ki egyértelműen, hogy egy korszak lezárult, és egy legendássá vált taktika végleg elbukott? Mert, ahogy azt már korábban is elmondtuk, az elmúlt két szezonban tendenciának tekinthető a labdajáratásra, labdatartásra, tiki-takára építő csapatok bukása. Ez alól immáron a spanyol válogatott sem kivétel. Ráadásul a spanyol sajtó ugyan nem akart terhet rakni a válogatott vállára, de árulkodó jelek már az Eb óta eltelt időszakban is voltak. A vb-selejtezőkön, és a tavalyi Konföderációs Kupán is már jelentősebb mennyiségű homokszem került a tiki-taka gépezetébe.

Ha pedig mindez nem lenne elég indok, hát bízzuk a számmisztikára a kérdést! Ott van ugyanis a spanyol újságírók által igen gyorsan előhúzott "66-os átok"! Hogy miről is van szó? 1966-ban kísértetiesen hasonló események történtek, mint 2014-ben: Ausztria nyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, az Atletico Madrid a spanyol bajnokságot, a Real Madrid a Bajnokok Ligáját, a Betis kiesett a másodosztályba, a Deportivo pedig feljutott az első ligába, Spanyolország pedig Eb-címvédőként a csoportkörben búcsúzott a világbajnokságtól. Ja, így már minden érthető!

De hogyan tovább? Ez talán nehezebb kérdés minden eddiginél. Egy biztos: a spanyol játékosok nem lettek rosszabbak néhány hónap alatt, és a csapat sem lett kevésbé esélyes mondjuk a következő selejtezőn, vagy Európa-bajnokságon. Vicente del Bosque kispadon hagyása sem ördögtől való gondolat, a bizalom egy ilyen helyzetben nagyon sokat számíthat. Viszont változtatás nélkül nem fog menni, és mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy csatár, és kapuralövés nélkül sikeres lehet-e egy csapat...

A száraz tények: a játéknap másik két mérkőzésén Hollandia a torna egyik legjobb találkozóján győzte le 3-2-re a 2-1-nél még vezető, remekül harcoló ausztrálokat, és ezzel elsőként jutott be a legjobb tizenhat közé, míg Horvátország magabiztos játékkal 4-0-ra legyőzte az ezzel búcsúzó Kamerunt, és életben tartotta továbbjutási esélyeit. A horvátok az utolsó fordulóban igazi ki-ki meccset játszanak Mexikóval...

(Fotó: Twitter/NSO, Action Images/NSO)