2014 június 7-én, 20:30-kor a Magyarország-Kazahsztán barátságos válogatott futballmeccsel sokadszor, de a jelenleg Magyarországon zajló stadionépítési ütemet elnézve ezúttal immáron véglegesen elbúcsúzik a Puskás Ferenc Stadion a futballszerető közönségtől. Az arénát eddig ideiglenes otthonául használó Ferencváros új, hipermodern otthona elkészült, így a Paks elleni, bajnoki bronzérmet hozó bajnokival a zöld-fehérek végleg felmondták "albérletüket" (leszámítva az Európa-liga júliusi selejtezőjét), ezúttal pedig, a ma esti Albánia, valamint a szombati kazahok elleni találkozóval a válogatott is elbúcsúzik a legendás létesítménytől.

Az egykori Népstadion, amely fénykorában közel százezer drukker befogadására is alkalmas volt (jelenleg is 68976 a hivatalos férőhelyszám, ez azonban az évek során teljesen leamortizálódott, és emiatt életveszélyessé nyilvánított felső karéj lezárása miatt a gyakorlatban maximum 28-30 ezer néző), hosszúra nyúlt tervezés után valósult meg. Már az 1900-as évek elején felmerült az igény egy nemzeti stadion építésére, amellyel eredményesen pályázhattunk volna egy olimpia megrendezésére is. Még az is szóba került, hogy a milleniumi ünnepségekkel egybekötve akár Budapest rendezhetné az első újkori olimpiát 1896-ban, azonban végül győzött a hagyomány, és Athén lett a játékok házigazdája. Később ugyan megkaptuk a rendezési jogot 1920-ra, ám a történelem az első világháború képében közbeszólt. A nagy stadion terve azonban nem sikkadt el, de csak a kommunista hatalomátvételt követően vált valósággá. Az első kapavágást 1948 júliusában ejtették meg, a korra jellemző módon anélkül, hogy a végleges tervek rendelkezésre álltak volna. A szocialista szellemiség diadalaként rengeteg "önkéntes" vett részt a munkálatokban, többek között a legendás Aranycsapat tagjai is alkalmi kőművesbrigáddá változtak, hogy minél hamarabb valósággá váljon az évtizedek óta dédelgetett álom. A parádés megnyitóra végül 1953 augusztus 20-án került sor. Hatalmas csinnadrattával, zászlós felvonulással, atlétikai versennyel, és Budapest Honvéd-Szpartak Moszkva labdarúgómeccsel avatták fel a dolgozó nép büszkeségét, a Népstadion névre keresztelt arénát. A találkozót 3-2-re a Honvéd nyerte, ezzel indult el a stadion közel 61 éves története. Ezalatt rengeteg sztori, legenda, kettős rangadók történetei halmozódtak fel a Népstadionnal kapcsolatban, amelyek elmesélésére kevés lenne ez az egyetlen poszt. Azonban a hosszú évtizedek alatt a 2002-ben minden idők legjobb magyar futballistájáról Puskás Ferenc Stadionra keresztelt létesítmény hű otthona maradt a magyar labdarúgó válogatottnak. Az alábbiakban összeszedjük az öt leghíresebb, legemlékezetesebb meccset, amelyet címeres mezben vívtak a legendás tartópilonok által övezett pályán.

5. Egy hétre jöttek, hét-eggyel mentek – Magyarország-Anglia 7-1

Az első hivatalos válogatott mérkőzést a helsinki olimpiai bajnok Aranycsapat Svédország ellen vívta a Népstadionban, 1953 novemberében, 80 ezer néző előtt. A legendás formában lévő csapattól kifejezetten csalódást keltő volt az amúgy remek svédek elleni 2-2, azonban egyrészt a veretlenségi sorozat megmaradt, másrészt a következő Népstadion-beli találkozó mindenért kárpótolt. Történt ugyanis, hogy az angolokat annyira sokkolta az Évszázad mérkőzésén elszenvedett 6-3, hogy még a londoni meccset követő banketten megegyeztek egy budapesti visszavágóban. Egy meccsben, amitől azt várták, hogy bebizonyítják, melyik is a jobb csapat. Nos, ez kiválóan sikerült... Puskásék ugyanis lehengerlően játszottak, és megalázó, 7-1-es vereséggel küldték haza a futball tanítómestereit. Érdekes, hogy ez volt az utolsó csepp az angolok poharában, a fájó kudarc után átfogó futballreformba kezdtek, amely 13 éven belül világbajnoki címet eredményezett. Elgondolkodhatnánk...

4. Menjél, Marci, menjél! - Magyarország-Brazília 3-0

Hol vannak már azok a legendás 50-es, 60-as évek? Amikor még könnyedén gurítottunk a Népstadion 90, sőt, nem ritkán 100 ezer nézőjének legnagyobb örömére egy könnyed négyest, ötöst a románoknak, osztrákoknak, vagy a lengyeleknek? Amikor Anglia, Jugoszlávia vagy a már akkor is fantasztikus Olaszország is veszíteni járt Budapestre? A vb-döntő, majd a '66-os angliai negyeddöntő? Túl voltunk már a marseille-i csapáson, amikor is történetünk során először fordult elő velünk, hogy elindultunk egy világbajnoki sorozatban, és nem sikerült kvalifikálnunk magunkat a tornára. Viszont a 70-es, 80-as évek fordulóján Nyilasival, Détáriékkal egy olyan generáció formálódott, amelyik joggal formált jogot arra, hogy egy lapon emlegessék a letűnt nagy elődökkel. Mezey György csapata rövid ideig még a világranglistát is vezette, és Hollandia, valamint az akkor még a mainál is jóval komolyabb játékerőt képviselő Ausztria ellenében kvalifikálta magát az 1986-os, mexikói világbajnokságra. Az önbizalomtól duzzadó csapat azon év tavaszán a varázslatos brazilokat fogadta 70 ezer fanatikus előtt a Népstadionban, és a meccs minden várakozást felülmúlt... Détári már az ötödik percben megszerezte a vezetést, majd következett Kovács Kálmán, és Esterházy. Az alcímben idézett mondatot pedig külön köszönöm Vitray Tamásnak, rengeteget idéztem gombfocizás közben, vagy a grundon kapura törve...

3. Illés Béla berúgja a becsületgólt... - Magyarország-Jugoszlávia 1-7

A fent említett brazil meccs után önbizalomtól duzzadva kellett volna pályára lépnie fiainknak Mexikóban. Ennek ellenére következett Irapuato... Az akkori 6-0-t azóta sem heverte ki a magyar labdarúgás... Máig ekkor jártunk utoljára világversenyen, bár még egyszer, 1997-ben nagyon közel kerültünk hozzá. Az emlékezetes, finnek elleni utolsó utáni pillanatos, komikus öngóllal kiharcolt pótselejtezőben a Szavicseviccsel, vagy éppen Predrag Mijatoviccsal felálló jugoszláv (akkor már tulajdonképpen szerb és montenegrói, de még régi nevét viselő) válogatott választotta már csak el Csank János fiait a franciaországi Mundialtól. Ez a meccs ugyan kakukktojás a felsorolásban, hiszen nem a Népstadionban, hanem az Üllői úton rendezték, ám nem hagyhattam ki a felsorolásból, hiszen szerves része annak a többéves leépülési folyamatnak, aminek eredménye a mai magyar válogatott, és a mai Puskás Stadion. Nos, aki látta, vagy hallotta Molnár Dániel kettős közvetítését ("Kedves TV2 nézők és Petőfi-hallgatók..."), az máig nem felejti el... A másnapi Nemzeti Sport fekete címlappal jelent meg, hatalmas számokkal (1-7), és egy felirattal: "Marseille, Irapuato, Budapest - Ennél már nincs lejjebb!" - ó, drága optimista újságírók, hol volt még ekkor Liechtenstein, Málta, vagy Bukarest és Amszterdam... (az 5-0-s visszavágó után már csak második számú hír volt, miszerint: "Tizenkettő, harangoztak...")

2. Horváth Feri bekotorja - Magyarország-Olaszország 2-2

A jugoszláv csapát követően először volt teltház 2000 szeptemberében a Népstadionban, pedig közben sikerült Eb-selejtezőn 1-1-et hozni a románok, majd barátságos meccsen az angolok ellen, Hrutka János parádés szabadrúgás-góljaival. A megújult, Bicskei Bertalan-féle magyar válogatott, amely egy elbukott Eb-selejtező sorozattal mutatkozott be, a friss Európa-bajnoki ezüstérmes, világsztárokkal tűzdelt olasz válogatottat fogadta a vb-selejtező első fordulójában. Már a szoros vereség is hatalmas bravúr lett volna, ehhez képest régen látott harcos játékkal, és Horváth Ferenc szemfüles duplájával sikerült 2-2-t játszani Inzaghiékkal. Rá néhány napra Fehér Miklósék Litvániát is legyőzték idegenben 6-1-re, így a csoport esélyesévé léptek elő a Squadra Azzurra mellett. Aztán természetesen következett az itthoni visszavágó, a megismételt szabadrúgás, és az 1-1-es döntetlen. A többi már történelem...

1. Nem lehet mindig nekik szerencséjük a végén! - Magyarország-Svédország 2-1

Eltelt egy újabb évtized, már a románokat sem tudtuk megverni, sőt, a válogatott egyre gyakrabban játszott az Üllői vagy a Megyeri úton, a Puskás Stadion állapotának rohamos romlása, és az érdeklődés csökkenése miatt. 2004-ben Gellei Imrével még közel kerültünk egy Eb-hez, de Lettországban Maris Verpakovskis összetörte az álmainkat... Aztán jött Lothar Matthaus, a több mint 80 válogatott futballista alig két év alatt, és jött Torghelle Sanyi és a németverés, majd Huszti és a skótok legázolása, végül a csúfos kudarcok a tétmeccseken. Majd jött a máltai csapás, és kis hazánkban szépen lassan elkezdtünk beletörődni, hogy ebben az életben már nem jutunk ki egy nagy tornára sem... A svédeket szinte állandó ellenfélül kaptuk meg a nyakunkba az évtized második felében a selejtezőcsoportokban. Elsőre még összehoztunk egy stockholmi 1-1-et, de aztán valahogy mindig szoros, de csúfos vereség lett a vége. Zlatan Ibrahimovic ráadásul kétszer is az utolsó utáni pillanatokban szomorított el minket itthon, másodjára igen fájó módon, pedig Ervin Koeman csapata már legalább a kötelezőket hozta, és sokáig nagyon közel állt a bravúrhoz. Aztán jött a ma már a PSG-ben trükköző bosnyák-svéd... 2011-ben azonban nagyon jól álltunk. Egervári Sándor csapata a hollandokat leszámítva hozta az eredményeket, sikerült győzni idegenben a finnek ellen is, és a svédek elleni újabb meccs tétje az volt, hogy visszavegyük az esélyt a csoport második helyének megszerzésére. Az első félidőben még egy kihagyott tizenegyes is belefért, Szabics Imre a szünet előtt még így is vezetést szerzett nekünk. Aztán jött egy nevetséges svéd gól a második félidő derekán, és úgy nézett ki, megint nem jön össze. De jött az utolsó utáni perc, és ahogy az eksztázisban közvetítő Faragó Richard mondta, nem lehet mindig nekik szerencséjük a végén... Emlékezetes percek voltak, az utolsó nagy siker, mielőtt jött a bukaresti és amszterdami csapás, és Egervári mester végjátéka...

Jelenleg is zajlik az újabb csapatépítés a válogatott háza táján, hogy milyen eredménnyel, és hogy valóban Pintér Attila-e az alkalmas jelölt ennek levezénylésére, ahogy arról mi is értekeztünk korábban, az erősen kérdéses. Egy biztos: a Kazahsztán elleni szombati mérkőzéssel véget ér egy több mint hatvanéves korszak. Hatvan év, hullámvasutakkal, a második felétől kezdve pedig folyamatosan lefelé görbülő, majd zuhanó mutatóval. De talán, ki tudja, az új Puskás Stadionnal eljön labdarúgásunk új korszaka is...

(Fotó: Wikipédia)