Ha pusztán szakmai szemmel nézzük a dolgot, komoly okunk nincs a csalódásra vagy az aggodalomra. Egy romjaiban heverő, történelmi vereségekből felálló válogatottnak kellett volna a bukaresti és amszterdami csapást átélő játékosállománytól jelentősen nem eltérő kerettel talpra állnia, és új filozófiával, és játékrendszerrel barátkozva sikerrel venni az akadályt egy, a miénktől tudásban jelentősen nem eltérő, viszont egységes, csapatépítésben előttünk járó finn válogatottal szemben. Ezúttal nem sikerült, de pánikra semmi ok, rengeteg idő van még szeptemberig, és addig még Gera, vagy épp Szalai is visszatérhet a keretbe... Blablablablabla. Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy tegnap este az MLSZ sajtófőnöknek szerződtetett, vizsgáljuk meg az őszinte, kamurizsa-mentes oldaláról a győri szégyenteljes kudarcot.

Nincs miről beszélni, kérem! Pintér Attila és játékosai új korszakot, új filozófiát, új sikereket ígértek! Magam is beálltam a sorba, javíthatatlan szerelmeseként a válogatottunknak, hiszen történjék akármi, legyünk akármilyen mélyen, mégiscsak ez a miénk. Egyik ismerősöm fogalmazta meg kiválóan az "örök belső kapocs" fogalmát, ami ehhez a vállalhatatlan bandához köt minket tragikus sorsazonossággal, valószínűleg egy életre: "Ezért megy az ember ugyanabba a fodrászatba mindig, pedig már rég másik fodrász van, aki mindig véresre tépi a fejét. Ugyanoda viszi az autót szerelni, pedig tudja, hogy mindig lehúzzák pár tízezer forintra. És ugyanarra a pártra szavaz 22 éve, pedig tudja, hogy el kéne kergetni az összeset." Hát, valahogy így.

De könyörgöm, ehhez képest mit kaptunk?! A csapat gerince ugyanazokból a játékosokból áll, akik szégyenteljesen elbuktak az ősszel, és ugyanabban a felfoghatatlan, bicskanyitogató szellemben poroszkálnak összevissza a pályán! Rudolf visszatér, gólt lő, aztán lelkesen mosolyogva integet a félidő végén a családnak?! Neki ennyi tényleg elég?! Ügyes fiú, gólt lőtt a finneknek, csatár létére, tapsikoljunk, és ugráljunk örömünkben, hiszen ez csak egy barátságos meccs, ahol tökmindegy az eredmény, ugye?! Nem kell fejet lehajtva, dacból menni előre a közönségért, és bizonyítani, hogy itt a helyünk, nekünk ennyi is elég! Dzsudzsika, akitől már megszoktuk, hogy Eindhoven óta minimum Messinek képzeli magát, eligazolt a pénz, a celebség kedvéért egy kelet-európai játékostemetőbe, a teljesítménye, a lelkesedése egyenletesen csökkent, az arca, és a benne dúló nagyképű dac pedig exponenciálisan növekedett. Pintér vezérszerepet szánt neki az új válogatottban. Ennek megfelelően emelt fővel, tiszta gondolatokkal, a szurkolóktól elnézést kérve az őszi szégyenért, teljes erőbedobással, ezer fokon égve a pályán kellett volna fel-alá rohannia, a tüdejét kiköpve, és az egész csapattal együtt térden csúsznia a végén a közönség előtt, amiért a történtek után még így is telt ház, 14 ezer ember várta őket a stadionban, fantasztikus hangulatot teremtve, pedig meg sem érdemlik! Ehelyett mit kaptunk?! Dzsudzsika hozzáállását hűen tükrözi, hogy kétszer is a saját tizenhatosának sarkánál állt neki befele cselezni, majd eladta a labdát, közben pedig volt két távoli, blokkolt próbálkozása, amiről a meccs utáni nyilatkozatban volt pofája azt állítani, hogy remek, gólba tartó LÖVÉSEK voltak! Hát ez már aztán tényleg több a soknál! Arról nem is beszélve, hogy talán már soha nem fog megtanulni a kérdező szemébe nézni interjú közben... De mégis, miért ők akkor? Hol vannak a fiatalok? Ja, hogy nincsenek? Ja, hogy a milliárdokból felépített új magyar utánpótlásrendszer itthonról 10 év alatt nem tudott kitermelni egyetlen, nemzetközi szinten a helyét megállni képes labdarúgót sem? Hogy az utolsó nemzetközi klasszis Gera volt, aki még időben kiment Angliába, de ő született, ösztönös zseni. Hogy Dzsudzsák eljátszotta a tehetségét, pedig félisten lehetett volna Eindhovenben, és mehetett volna onnan, ahová csak akar? Hogy az U20-as vb-bronzérmesek közül Koman, Németh, és a többiek szépen, sorban mind megbuktak Nyugat-Európában, mert semmire nem jók? Hogy a magyar utánpótlás-képzés annyira vak, hogy 5-10 év alatt nem látja meg a tehetséget egy Bajner Bálintban, aki már lemondott arról, hogy profi futballista legyen, eltűnt az OLASZ HATODOSZTÁLYBAN, és innen szúrta ki hihetetlen érzékkel a DORTMUND? Ahol rápakoltak több kiló izmot, ehhez képest gyorsabb lett! Ahol megtanították arra, amit még nem tudott, és nem azt mondták neki, hogy amit nem tud 14 évesen, azt már soha nem is fogja! Ahol Bundesliga-szintű játékost csináltak belőle, aki nem kellett sem a magyar utánpótlásnak, sem a korosztályos, sem a felnőtt válogatottaknak!

De minderről kár lenne ilyen dühvel és elkeseredettséggel beszélni, ha mindezzel tisztában lennének az érintettek, és nem hazudnának saját maguknak évtizedek óta. Ahogy Szalai Ádi kiállt az előző selejtezősorozat végén a nyilvánosság elé (amit, megjegyzem, már az elején meg kellett volna tenni, de legalább valaki felvállalta). Mert teljesen igaza volt! Mit várunk? Nincs a futball mögött hátország, nincsenek játékosok, messze a nemzetközi középmezőny is, semmi esélyünk versenyképesen szerepelni még a selejtezőkben sem! DE EZT MIÉRT NEM MONDJUK KI?! Ha úgy állna oda az egész csapat, hogy kedves közönség, hölgyeim és uraim, nem vagyunk képesek ezek ellen a csapatok ellen sikeresek lenni, mert nem vagyunk elég tehetségesek, elég jók hozzá, viszont megteszünk mindent azért, hogy kiszolgáljuk az igényeiteket, és a lelkünket ideöntjük a pályára, elétek, akik megtiszteltek minket a jelenlétetekkel, nem lenne semmi baj. Egy-egy vereség után is kijárhatna a taps, ha azt tőlünk magasabban kvalifikált ellenféltől szenvedtük el. Mint a jégkorongozók, vagy a kézisek esetében. Még egy-egy bravúr is becsúszhatna néha. DE MIÉRT VÁR MINDIG MINDENKI TERMÉSZETESNEK HATÓAN GYŐZELMET, SIKERT, CSILLOGÁST?! Soha nem lesz az!

Igazából Pintér Attilában csalódtam a legnagyobbat. Oké, hogy összerakja a taktikát. Rendben van, hogy kísérleti jelleggel behív játékosokat. Az is elfogadható lenne, hogy mindent megteszünk, és kikapunk. De amikor csak lézengünk a pályán a vezető gól után, majd megvernek minket azok a finnek, akik történetük során egyszer hozták ezt össze, majd' negyven évvel ezelőtt, és ezek után képes odaállni a kamerák elé, és azt mondani, hogy megtettünk mindent, meg hogy előre megmondtuk, hogy a hibáknak most kell kijönniük, meg hogy a finnek előttünk járnak két évvel csapatépítésben, hát tessék elmenni a jó francba!

És nem érdekel, hogy kijutunk-e bárhová is, vagy sem, mert reálisan nem mi vagyunk az esélyesek, így bravúr lenne, ha sikerülne. De amint ennek megfelelően, ehhez mért hozzáállással küzdő, szerény, a közönségért játszó csapatot látok a pályán, nem fog érdekelni az eredmény. Addig viszont...

A helyzetet egyébként Kiss László, a jelenleg az NB II-es Ceglédnél edzősködő, de a világot bejárt magyar tréner fogalmazta meg kiválóan a tegnapi sportnapilapban: "Ebben a lesajnált, tönkrement magyar futballban sok reménye nem lehet az embernek, de dolgozni lehet. Bejártam a világot, s kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy sehol sem dolgozik olyan keveset a futballista és az edző, mint nálunk. (...) A nagy baj az, hogy az NB II-ben az idősebbek viszik a prímet, a fiatal lábában nincs meccs, nincs képzés, és a feje sincs rendben. Csak munkával lehet ezen változtatni! (...) Van két fiú, (...) olyan tehetségesek, hogy arra nincs jó szó, de nem voltak korosztályos válogatottak, most sem azok, mert nem akadémisták. Hát mondja meg nekem, milyen futball ez?! Nem értem. Most nem kezdem el sorolni, hogy miután Pécsre mentem, Dibusz Dénes, Lovrencsics Gergő és sok más fiatal kerül elő, és ma a válogatottban, az NB I-ben látom őket. Akárhol voltam, a gyerekek egy idő után látták, értelmes keretek között csak a munka visz előre, a többi mellébeszélés, magyarázkodás, arra pedig senki sem kíváncsi már."

Talán igaza van a Trollfoci szerkesztőinek és olvasóinak. Amíg így állunk, nem érdemes feszengeni. El kéne engedni az egészet, és labdarúgásunk résztvevői is nekiállhatnának velünk nevetni, önironikusan. Az talán lassú léptekkel rávezetné őket is a helyes ösvényre...

(Fotók: NSO, Trollfoci)