Bernd Storck magyar labdarúgó-válogatottja szombaton 18 órától a Groupama Arénában barátságos felkészülési meccsen fogadja Horvátországot. Mindkét csapat ott lesz a nyári franciaországi Európa-bajnokságon, ráadásul a legfrissebb FIFA világranglistán mindössze egyetlen hely választja el a két ország válogatottját: a horvátok a 18. helyen állnak, míg a mieink, történelmi magasságokat elérve, a 19. pozíciót foglalják el. Ráadásul a fantasztikus kijutás óta először lép újra pályára hűséges szurkolói előtt a nemzeti tizenegy. Az érdeklődés ehhez mérten nagy, hamar elkapkodták a kapu mögötti jegyeket a fanatikusok. Ne legyenek azonban hiú ábrándjaink a mérkőzéssel kapcsolatban, még barátságos találkozó volta ellenére is pokolian nehéznek ígérkezik a délnyugati szomszédaink elleni összecsapás. Míg a magyar keretben három Bundesliga-légióst és a Liverpoolnál második számú kapus Bogdán Ádámot leszámítva legjobbjaink a lengyel, török, vagy a magyar élvonalban játszanak, addig Ante Cacic behívta a legjobbjait a magyarok ellen készülő keretbe, így pályára léphet a teljesség igénye nélkül Darijo Srna, Vedran Corluka, Dejan Lovren, vagy a fiorentinás Milan Badelj és Nikola Kalinic, netán az Internazionaléban futballozó Ivan Perisic vagy Marcelo Brozovic, nem beszélve a Juventusszal olasz bajnoki címét megvédeni készülő ex-bayernes Mario Mandzukicról, vagy Mateo Kovacicról és a szupersztár Luka Modricról a Real Madridból (nemrég látott napvilágot a hír, hogy a Barcelona támadója, Ivan Rakitic sérülés miatt kihagyja a budapesti meccset). Enyhén szólva is impozáns névsor... Ráadásul amíg mi az észak-írek, a románok, a finnek, a tízéves mélyponton lévő görögök, és Feröer mellől pótselejtezőre kényszerültünk az Eb-selejtezőkön (igaz, ott feledhetetlenül remekül szerepeltünk a norvégok ellen), addig a horvátok Bulgáriát és Norvégiát megelőzve, az olaszok mögött, 6-3-1-es mérleggel végeztek csoportjuk második, kijutó helyén. Egyáltalán nem vár tehát könnyű feladat Dzsudzsákékra, ha javítani akarnak a jelenleg a mieink szempontjából 1-5-3-as egymás elleni mérlegen. Ráadásul van is mit megvédeni, a horvátok ugyanis a két csapat egymás elleni történetében még sosem tudtak Budapesten győzni. Az is felmerülhet kérdésként, hogy a függetlenségét a közelmúltban kiharcoló Horvátország labdarúgó szövetsége mindössze 1993-ban kapta meg a FIFA és UEFA-tagságot, az alakuló válogatott pedig első, nem hivatalos meccsét 1990-ben játszotta Zágrábban, akkor hogy lehet, hogy az első magyar-horvátra 1940 májusában került sor? Hajtás után összefoglaljuk a két csapat egymás elleni meccseinek történetét!

A két válogatott először 1940 május másodikán találkozott egymással, a szombati meccshez hasonlóan az Üllői úton. Bár a horvátok már régóta ismerték a szervezett labdarúgást, még angol gyári vendégmunkások tanították meg nekik az 1870-es években, azonban az ország függetlenné válása előtt nem volt esély saját válogatott megalakulására. Leszámítva egy egészen rövid történelmi periódust. A horvát labdarúgók 1919 és 1939 között a szerb-horvát-szlovén (később jugoszláv) királyság színeiben léptek pályára, 1945 és 1990 között pedig a szocialista Jugoszláv Népköztársaság válogatottjában játszhattak. 1941 és 1943 között, a tengelyhatalmak megszállása, és a királyság bukása idején viszont kaotikus állapotok uralkodtak a térségben, és ezt a horvátok ki is használták az önállósodásra. 1940-ben Jozo Jakopic vezetésével megalakult a Horvát Bánság válogatottja, amely négy barátságos meccset is játszott, ezek között volt a magyarok elleni budapesti találkozó, illetve egy zágrábi visszavágó is. Majd 1941 és 1943 között a valójában közel sem független, hanem megszállt Független Horvát Állam labdarúgó szövetségét is aktiválták, ebben a formában pedig 15 válogatott meccset játszottak, ebből 14-et FIFA tagállamként. Ezen meccsek egyikét a magyarok ellen vívták, 1942-ben, szintén az Üllői úton.

Az első horvát válogatott, 1940-ből

Az akkori kaotikus időkre jellemző, hogy az 1940-es első meccs előtt eljátszották a jugoszláv, a horvát és a magyar himnuszt, valamint a Rákóczi indulót is. A magyar labdarúgás ekkorra még nem teljesen ocsúdott fel az 1938-as világbajnokság döntőjének elvesztése okozta sokkból, azonban még mindig a kontinens legjobbjai közé tartozott. Ahogy remek játékerőt képviselt a Fradi egykori kiválósága, Bukovy Márton által felkészített horvát tizenegy is. A magyarok a Csikós — Pákozdi, Sárosi III, Polgár — Király, Balogh I — Kincses, Sárosi dr., Toldi, Dudás, Gyetvai csapattal álltak fel, győztes gólunkat a hungáriás Dudás szerezte a 86. percben. A csütörtök délutáni időpont ellenére 15 ezer néző zsúfolódott össze a lelátókon, a többiről azonban meséljenek a korabeli újságcikkek, a tempofradi.hu zseniális gyűjteményéből!

A visszavágóra nem sokat kellett várni, 1940 december 8-án ismét összecsapott a Horvát Bánság válogatottja az "angol stílust" , vagyis a WM-rendszert az egész évben próbálgató magyarokkal. A zágrábi Gradjanski Stadion 8 ezer nézője pedig kitörő örömmel konstatálhatta, hogy a hazaiak már a 10. percben megszerezték a vezetést, Milan Danic révén. A mieink bő negyedórával később egyenlíteni tudtak, gólunkat a Sárvári néven született Spielmann Ferenc szerezte, aki a válogatott egyetlen nagyváradi játékosa volt a találkozón (a Nagyváradi AC 1941 és 44 között három idényen át a magyar élvonalban szerepelt, és 1943-44-ben a honi labdarúgás történetének első vidéki bajnokcsapata lett). Az 1-1-es eredmény már nem is változott a mérkőzés végéig, a hazai sajtó pedig kemény kritikákkal illette a mieink taktikáját és eredményességét a találkozót követően.

1942 június 14-én már a Független Horvát Állam válogatottja érkezett az Üllői útra, ahonnan ismét nem távozott győztesen. Igaz, nincs is miért szégyenkezniük az eredményt tekintve, ugyanis bár az élete első válogatott meccsét játszó Szusza Ferenc révén 60 perc játék után megszereztük a vezetést, a 78. percben Branko Plese kiegyenlített, a vége pedig ismét 1-1 lett, pedig a hajrában emberelőnyben rohamozhattunk. A korabeli sajtót szemlézve pedig az is kiderül, hogy akkoriban egyáltalán nem számított sikernek egy horvátok elleni döntetlen... "Keserű emlékeink eggyel szaporodtak. A vasárnapi horvát-magyar válogatott mérkőzés, amelyről majd mindenki azt hitte, hogy ha talán elkésve is, de gyógyító írt fog nyújtani a magyar labdarúgás még teljesen be sem gyógyult sebeire, hideg zuhanynál is erőteljesebben kijózanította a bizakodókat." - írta tudósításának felvezetésében a Képes Sport. A folytatást is tanulságos elolvasni – a futballt folyamatosan ostorozó, örökké elégedetlen hangok a médiában bizony egyáltalán nem újkeletűek (sőt, lehetett nekünk a 60-as években akár Aranylabdás játékosunk, Európa-hírű, VVK-győztes klubcsapatunk, és vb-negyeddöntős, brazilverő válogatottunk is, EZ a felvétel is bizonyítja, hogy a labdarúgást, úgy fest, mindig volt miért bírálni...) További érdekesség, hogy ezen a találkozón a horvát válogatott szövetségi kapitánya a magyar labdarúgás egyik Nemezise, bizonyos Sepp Herberger volt – ki gondolta volna ekkor még, hogy 14 évvel később egy végzetes napon Bernben ő vezeti az NSZK válogatottját a magyar futball fekete napján a világbajnoki győzelembe...

 Tekintélyes párharc volt tehát kialakulóban a két válogatott között, a történelem azonban közbeszólt. A két csapat következő egymás elleni mérkőzésére ugyanis több mint 50 évet kellett várni. 1990-ig a horvát játékosok jugoszláv színekben szerepeltek a világ- és Európa-bajnokságokon, aztán azonban megkezdődött Jugoszlávia felbomlása, és a délszláv háború. Az utolsó mérkőzés, amelyen a horvát játékosok jugoszláv színekben léptek pályára, 1991 májusában volt, Feröer-szigetek ellen. Azonban nem hivatalosan már korábban is megalakult az önálló horvát válogatott, első meccsüket az Egyesült Államok ellen játszották, 1990 októberében, a legendás Maksimir stadionban, és meg is nyerték 2-1-re. Az 1991-es függetlenedést követően viszont már hivatalosan is aktiválták a Horvát Labdarúgó Szövetséget, amit 1992 júliusában felvettek a FIFA-ba. 1994 elején pedig kinevezték szövetségi kapitánynak Miroslav Blazevicet, ezzel pedig eljött a független horvát labdarúgás aranykora. Rögtön kijutottak az 1996-os Európa-bajnokságra, ahol a negyeddöntőben a későbbi győztes németektől szenvedtek vereséget. Aztán következett az 1998-as világbajnokság, ahol a torna meglepetését okozva, a legjobb négy között mindössze a házigazda, későbbi győztes franciáktól vereséget szenvedve, majd a bronzmeccsen Hollandiát legyőzve a harmadik helyen végeztek, Davor Suker pedig a világbajnokság gólkirálya lett.

Ezzel az Aranygenerációval találkozott 1994 május 18-án Győrben a napokban elhunyt Mágus, Verebes József magyar válogatottja. A horvátok oldalán olyan nevek sorakoztak, mint Igor Stimac, Robert Jarni, Aljosa Asanovic, az akkortájt már a Real Madridban szereplő Robert Prosinecki, vagy Alen Boksic, míg a mieinknél Végh, Halmai, Keller, Lipcsei, Herczeg, Bognár, Keresztúri, Kovács II, Márton, Mészöly Géza, Puglits, és Vincze István próbálták meg felvenni a versenyt... Nem is eredménytelenül, a döntetlen ugyanis bő 50 évvel korábban még csalódást keltő volt, ekkoriban viszont már elfogadható eredménynek számított...

1996 áprilisában következhetett a modern éra első meccsének visszavágója, Eszéken, 18 ezer néző előtt. A kockás mezes, a függetlenség utáni első nagy tornára, az Eb-re készülő horvátok itt már nagyban emlékeztettek a két évvel későbbi csodacsapatra, nem is tudtuk velük tartani a lépést. Csank János első mérkőzésén szövetségi kapitányként kizárólag a magyar élvonalban szereplő játékosokat szerepeltetett, így Hajdu, Nagy Norbert, Sebők Vilmos, Aranyos Imre, Illés Béla, Lendvai Miklós, Orosz Ferenc, Egressy Gábor, Horváth Attila, Jagodics Zoltán és Telek András léptek pályára, és szenvedtek 4-1-es vereséget. Hozzá kell tenni, többeknek ez volt életük első válogatott találkozója. A hazaiak Brajkovic révén már a hatodik percben vezettek, nem sokkal később pedig Davor Suker növelte kettőre a horvát előnyt. Ekkor Nagy Norbert még szépíteni tudott, de a második félidőben következett előbb Igor Pamic, majd egy elképesztő akció végén Stanic beállította a végeredményt.

A két csapat következő mérkőzését 2002 májusában játszotta, Pécsett. Ekkorra a 2000-es Eb-selejtezős kudarc miatt már lemondott a sikerkapitány Miroslav Blazevic, a helyén pedig Mirko Jozic ült (akit egyébként a 2002-es vb csoportkörös búcsúja után Otto Baric váltott). A csapatban pedig a visszavonult vb-bronzérmesek helyén megjelentek a következő generáció olyan képviselői, mint Josip Simunic, vagy Niko Kovac. A magyaroknál Gellei Imre csapatában Király, Bódog, Dragóner, Juhár, Löw, Dárdai, Tóth Norbert, Sowunmi és Waltner kezdtek, a vendégek pedig a 24. percben már 2-0-ra vezettek, Dárdai előbb öngólt vétett, majd Niko Kovac is betalált, és ez is maradt a végeredmény. Ezzel a horvátok a maguk javára billentették az örökmérleget, sőt, megszerezték első győzelmüket magyar földön. 

 2004-ben már Lothar Matthaus ült a magyar válogatott kispadján, aki bátran kísérletezett különböző játékosok behívásával, és nagy terveket szövögetett. Lényegében megígérte, hogy kijuttatja Magyarországot a 2006-os németországi világbajnokságra. A nyár remekül is telt, előbb Kaiserslauternben, az NSZK-Magyarország világbajnoki döntő 50. évfordulójára rendezett mérkőzésen rontottuk el vendéglátóink ünnepségét, Torghelle Sándor ugyanis kettőt hintett Oliver Kahnnak, amivel sikerült megnyerni a mérkőzést. Nem csak Rudi Völler csapatával babráltunk ki, nem sokkal később ugyanis egy másik német szövetségi kapitány, Berti Vogts is vendégül látta Matthaus magyarjait, Skóciában. Onnan 3-0-s győzelemmel jöttünk haza, köszönhetően többek között Huszti Szabolcs parádéjának. Matthaus pedig ki is jelentette, hogy újra futball-láz uralkodik Magyarországon, és győzni megyünk az első vb-selejtezőnkre Zágrábba. Ez volt egyébként a két csapat első egymás elleni tétmérkőzése. A Maksimirban aztán a tettek már nem tükrözték a bátor szavakat, Dado Prso a 31. és az 54. percben is betalált, majd Gyepes Gábor tíz perccel a vége előtt még megfejelte ezt egy öngóllal. 3-0, oda a magyar remények...

2005 októberében következett a visszavágó, a selejtező utolsó körében. Ekkor már nem volt tétje a találkozónak, a horvátok már továbbjutottak, mi pedig ismét szomorkodhattunk, és készülhettünk a következő selejtezőre... A meccs gólnélküli döntetlennel ért véget, a mieink jártak közelebb a gólhoz, de Bárányos a lécet találta el. Ennek az újpesti Szusza Ferenc Stadionban rendezett meccsnek is köszönhető egyébként, hogy a horvát válogatott még sohasem tudott győzni Budapesten.

A két csapat eddigi utolsó egymás elleni meccsét 2008 májusában játszotta, a Puskás Ferenc Stadionban. Erwin Koeman válogatottja számára ekkor már kifejezetten hízelgő volt az 1-1-es végeredmény, érdekesség, hogy a találkozó mindkét gólját Niko Kovac szerezte. Előbb a 23. percben vezetéshez juttatta a horvátokat, majd közvetlenül az első félidő lefújása előtt egy öngóllal egyenlített. 

 Így a két csapat egymás elleni mérlege kilenc mérkőzésen 1 magyar győzelem, 5 döntetlen és 3 horvát siker. Ezen a mérlegen is javíthatunk szombaton, nem beszélve arról a fentebb már említett tényről, hogy a horvátok még sohasem tudtak győzni Budapesten. Jó lenne, ha ez a továbbiakban is így maradna...

(Fotó: csakfoci.hu, Wikipédia, tempofradi.hu, magyarfutball.hu)