"Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!"

Március 15-én, 18 órakor Kanada ellen vívott felkészülési mérkőzést a Belgrádból nemrég Európa-bajnokként hazatérő, és ezzel az olimpiai indulást is kiharcoló női vízilabda-válogatottunk. Ez a nap, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulója talán legszentebb, legismertebb nemzeti ünnepünk. És hogy ez miért lényeges egy női vízilabda-válogatott barátságos találkozóval kapcsolatban? Mert néhány hónapon belül már másodszor fordult elő, hogy a magyar ultrák meglátogatták a lányokat, és végigszurkoltak egy meccset a számukra is kétségtelenül kissé idegen környezetben. Tették mindezt nemhogy a balhé legkisebb jele nélkül, de remek hangulatot varázsolva az uszodába, és általános megelégedésre. A lányok, a válogatott tagjai már a novemberi világliga-selejtező után sem győzték megköszönni a Tábornak a buzdítást, most pedig egyenesen ők személyesen (is) invitálták a csoporto(ka)t a meccsre. Március 15-e pedig nem csak a forradalom, a bátrak, az önmaguk, és a nemzet becsületéért, szabadságáért kiállók ünnepe, de az összefogásé és az összetartozásé is. Azoké a fogalmaké, amiket a magyarság természeténél és történelménél fogva oly' kevésszer tudott elérni, de ami most, ahogy az élet és az ország más területein, úgy sportkedvelői és szurkolói fronton is, ezekben az időkben is mindennél fontosabb lenne.

Már csak azért is, mert rég nem látott események várnak a magyar sporttársadalomra idén. A hokiválogatottunk hét szűk esztendő után ismét az A csoportos világbajnokságon küzdhet meg a bennmaradásért a világelittel. A labdarúgók 44 év után harcolták ki ismét az Európa-bajnoki részvételt. A nyarat pedig a riói olimpiai játékok koronázzák majd meg. Nem ártana, ha a magyar csapato(ka)t buzdító különböző csoportok, és rétegek között is, ha teljes egyetértés nem is lenne, mert talán nem is lehet, annyi helyről, annyi különböző mentalitással érkeznek, érkezünk, egy alapvető dologban legalább mindenki értsen egyet: mindenki ugyanolyan fontos láncszem a lelátón, és mindenki ugyanúgy a mieink sikeréért szorít, ki így, ki úgy. Ez ugyanis nem mindig, és nem mindenhol van így. Kétségtelen tény, hogy az egységes, fekete alapon fehér Magyarország feliratos pólójú ultrák felbukkanása vízilabda, futsal vagy jégkorong mérkőzésen korábban nem volt megszokott látvány. De ideje lenne egy kicsit átlépni az előítéleteken, és vetni egy pillantást a tényekre.

Az egész talán valahol Bukarestben kezdődött, a labdarúgó-válogatott 2013-as, közelmúltbeli első romániai túráján. A Carpathian Brigade csoport révén 2009 óta (újra) jelen volt a szervezett szurkolás a válogatott meccsein, minden különösebb balhé, vagy botrány nélkül. Egyet azért érdemes leszögezni: a fanatikus drukkerhad káprázatos hangulatot tud teremteni egy stadionban/csarnokban/uszodában, a dobálózásmentes, megfelelően használt pirotechnika pedig elképesztő látványelem, és tegyük hozzá, a futballstadionokban világszerte a koreográfia része. Ezer példát sorolhatnánk több tucat országból és stadionból, de emlékezzünk csak például ezekre a hátborzongató képsorokra: 

Alapvetően sem a pirotechnika, sem a hangos véleménynyilvánítás nem bűn, a futballszurkolók, a futball lelátói hangulata pedig mindig is más volt. Sohasem lesz színház, sohasem lesz könnyű terep. De egy-egy trágár rigmus, vagy eldördülő petárda után vállalhatatlan balhés huligánnak beállítani egy egész közösséget, átgondolatlan, demagóg és nevetséges. Ilyet csak azok tesznek, akik nincsenek benne szorosan a sportéletben, semmilyen módon nem látogatnak ilyesfajta eseményeket, viszont töredékinformációkból próbálnak meg képet alkotni szubkultúrák működéséről. Nem beszélve arról, hogy éppen a Ferencváros Tábora küzd azzal a problémával jelenleg is, hogyan vesse ki maga közül a vállalhatatlan arcokat, hogy semmiféle támadási felületet ne adhasson senkinek, és hogy legyen alapja a stadionba való visszatérésükről való tárgyalásoknak (hogy hogyan kerültek abba a helyzetbe, amiben most vannak, és mi ebben az ő felelősségük, vagy mi a jelenlegi klubvezetésé, az egy teljesen különálló, és nagyon hosszú történet, ami külön posztot érdemelne, de egy biztos: az ő távollétükkel is mindenki csak veszít, a hangulat összehasonlíthatatlan napjainkban a Groupama Arénában egy FTC-meccsen, például egy válogatott fellépésével, nem is beszélve a régi stadion meccseiről...)

A második, 2014-es bukaresti túra után pedig elkezdett az eredetileg fociszurkoló, a válogatott miatt egy zászló alá gyűlő, különböző klubokért rajongó emberek között is kialakulni egy különleges egység. Ők szurkolták végig a magyarok északi turnéit, sőt lényegében a teljes Eb-selejtező sorozatot, és ez az egység, és a vezetőkkel való kulturált hangnem megtalálása vezetett odáig, hogy sikerült az MLSZ-szel is végül egyezségre jutni, és az ultrák már Feröer ellen is, majd később a norvégok elleni örökre felejthetetlen pótselejtező-visszavágón is bentről csinálhatták a hangulatot. 

A történetnek ez egy rövid, áttekintő verziója, és nincs benne az a rengeteg szervezkedés, munka, vita és összeveszés, aminek a végén végül mégis egy egységes, egymást egyre jobban ismerő, baráti alapon szerveződő Tábor jött létre a magyar válogatott mögött, és aki egyszer is volt a társaságukban bármilyen meccsen, pontosan tudja, és megmondhatja: velük szemben minden, az elmúlt évtizedek negatív lelátói tapasztalatain alapuló demagóg félelem és hangulatkeltés felesleges.

Akad persze ellenpélda is. A hokitársadalom egy szerves, fejlődő, családias, pártízezres közösség Magyarországon, akik a jégkorong-válogatott sokat emlegetett, a 2000-es évek eleje óta tartó fejlődésén, küzdelmein, őszinte, bátor játékán, sikerein nevelkedtek, és kovácsolódtak egységgé, a saját békés, de nagyon hangos, baráti módjukon. Az ő berkeiken belül csak nagyon ritka a focilelátókra jellemző szurkolással való átfedés, Fehérváron például a Vidi meccseire is járó szurkolók hiába tudják odatenni magukat focin, a jégcsarnokban "hokiszurkoló" módjára viselkednek. Tisztelik a hagyományokat, az eltérő szokásokat. A többségében fociszurkoló ultrák úgy döntöttek, a szintén örökké emlékezetes 2015-ös krakkói Divízió I/A világbajnokságon meglátogatják a végül mindent eldöntővé váló, utolsó lengyel-magyar meccset, és szurkolnak egyet, a saját módjukon. Talán az is, hogy nem megszokottak ebben a közegben is, talán az is, hogy az (akkor még) az MLSZ-szel vívott harcukat egy hoki vb-meccsre vitték rigmusok formájában, talán az elfogyasztott alkohol mennyisége, és talán az ebben a közegben Magyarországon szintén nem megszokott pirotechnika okozta, hogy a hokiszurkolók nem túl barátságosan fogadták magyar társaikat. A találkozó alatt közösen zengett a lelátó, a meccs előtt és után viszont több súrlódás is volt a két tábor között. 

Éppen ezért fontos mérföldkő az ultrák megjelenése a női vízilabda-meccseken. Mert ugyan a különböző internetes felületeken még hetekkel a krakkói meccs után is ment a vita, egyet azért az idő múlásával mindkét fél megtanult az esetből: a cél, a magyar siker kiharcolása közös. A más világból érkezőknek az évtizedes előítéletek miatt "bizonyítaniuk" kell, és emellett elfogadniuk a más közösség, más "réteg" szokásait, ha azonban erre a néhány egyszerű dologra hajlandóak, mindenki mindenhol szívesen látja őket, sőt, vállvetve küzdenek velük a magyar sikerekért! 

Március 15-én pedig mi más is lehetne a tanulság: közösen küzdeni a közös célokért. Ahogy a pályán, úgy a lelátón is. Nem kell ehhez más, mint az egyik féltől egy kis odafigyelés, a másiktól pedig egy kis elfogadás arra vonatkozóan, hogy a fanatizmus és ennek szurkolásban való megnyilvánulása is egy életforma. És akkor senki, semmilyen pályán és sportágban nem állíthatja meg a magyarokat! (A pólós lányok egyébként 18-14-re megnyerték a mai meccsüket, a Tábor fergeteges buzdítása közepette. A remek megmozdulásról képek és videók ITT érhetőek el.).

"A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!"

(Fotók: Facebook, ultrashungary.com)