A brazíliai világbajnokság tegnapi játéknapja az egyik legizgalmasabb volt a torna rajtja óta. Nem volt hiány drámában, a négyszeres világbajnok Olaszország a 81. percben kapott góllal végül már a csoportkörben búcsúzott, ám a meccs nem csak ettől lesz emlékezetes. Luis Suárez, akinek tettére szavakat is nehezen találunk, ismét harapott, az olaszok pedig ezt és Marchisio (egyébként teljesen megadható) kiállítását is számon kérik a játékvezetőn (igaz, arról elegánsan megfeledkeznek, hogy az első félidőben Mario Balotelli távol-keleti harcművészfilmeket idéző mozdulata is könnyedén kiállítást érhetett volna, a magáról sokadszor megfeledkező csatár ezzel szemben megúszta sárga lappal). Eközben Elefántcsontpart hiába szerzett átmenetileg továbbjutást érő gólt bő tíz perccel a lefújás előtt, Görögország a hosszabbításban kiharcolt, majd értékesített büntetővel elképesztő, drámai körülmények között győzött, és ezzel története során először a legjobb tizenhat közé lépett, összetörve az afrikai álmokat. Dráma és könnyek, avagy vélemény a forrongó indulatok között.

SUÁREZ, A BŰNBAK

Egy nagyon fontos megállapítást mindenképpen szögezzünk le: Luis Suárez egy magát kontrollálni képtelen, háborodott állat, akinek semmi keresnivalója nincs a futballpályán, lehet akármekkora klasszis góllövő. Megharapni az ellenfelet egy sportolótól igazi agyament aljas baromság, mindezt azonban harmadszor eljátszani, hát arra sem magyarázat, sem mentség nincs. Korábban ez az IQ-hiányos türhő azt nyilatkozta, miután a Premier League-ben letöltötte büntetését, hogy szeretne példakép lenni a jövő generációja számára. Hát, sikerült neki, negatív értelemben... Pepéhez mérhető, örökös eltiltást érdemlő idióta.Tette egyébként egycsapásra a mémgyárosok legkedveltebb témája lett, ám a dolog egyáltalán nem vicces.

Van azonban a dolognak egy másik oldala. Olasz szurkolók a meccs vége után azonnal elárasztották a különböző közösségi oldalakat sértődött, felháborodott véleményükkel, miszerint a játékvezető elcsalta a találkozót, már megint kiejtették az olaszokat, és természetesen minden bizonnyal a maffia FIFA áll a háttérben, akik minden egyes tornán összeesküdnek az olaszok ellen... Na persze, lassan már ott tartunk, hogy Olaszország tanította a világot futballozni, na meg lényegében azonnal legalább a nyolc között lenne a helyük, olyan parádés, szemet gyönyörködtető, a világ előtt járó játékot nyújtanak hosszú évek óta...

Egyet azért jelentsünk ki: a játékvezető nem csalta el a mérkőzést, Olaszország jogosan kapott ki Uruguaytól, és nem ezen a találkozón múlott, hogy nem jutott tovább. Egyrészt Cesare Prandelli szövetségi kapitány a 2012-es Eb óta működő játékot, taktikát fenekestül forgatta fel a vb előtt, elképzelései pedig becsődöltek. Costa Rica ellen látszott tökéletesen, hogy ez a labdatologatós, fantáziátlan, egycsatáros, tiki-takára hajazó valami nem fog működni. Angliát még viszonylag meggyőző játékkal sikerült legyőzni, ám a délidőben, a trópusi esőerdő közepén lévő Manausban bemutatott rohangálás igencsak rányomta a bélyegét a Squadra Azzurra erőnlétére is. Ez a második meccs második felében, illetve Uruguay ellen is nagyon meglátszott. Ha pedig szigorúan csak a Celeste elleni meccset vesszük alapul: Balotelli simán kiszórható lett volna távol-keleti harcművészfilmekből látható, Chuck Norrist megszégyenítő körbepörgőrúgásáért, Marchisio piros lapja pedig, akármit is mondanak az olasz drukkerek, jogos volt. Közvetlen közelről, a játékvezető szeme láttára szállt bele nyújtott lábbal ellenfele térdébe. Ez akkor is adható, ha feltételezzük, hogy nem volt szándékos. Innentől kezdve, bár természetesen Suáreznek járt volna a piros (megjegyzem, alaposan megvezette a játékvezetőt, aki minden bizonnyal már csak azt láthatta a sztoriból, hogy két csóka összeakad, majd mindkettő Jászai-díjas alakítással terül el a földön a vállát, illetve az arcát fogdosva, műkíntól vergődve - igaz, jöhetne a kontra, hogy akkor miért vannak annyian a pályán a bírók, de ebbe ne menjünk bele...), de összességében az olaszok búcsúja bizony nem ezen múlott, és kár erre fogni. Csalást kiabálni pedig egyenesen butaság. Sokmindenért lehet a FIFA-t "megtalálni", korruptnak, befolyásolónak tartani, de pont a mostani vb (a foci maga szempontjából) nem tartozik ezek közé. A játékvezetés alapvetően rendben van, a hibák, amiket láthattunk, benne vannak, és sokkal inkább amiatt történtek, hogy rutintalan, megfelelő nemzetközi csúcsmeccses tapasztalat híján lévő játékvezetők ténykednek a valódi profik helyett. Csalás kiabálása helyett a bíróküldést kellene bírálni, azon van mit gondolkodni. (Újabb megjegyzés: az események végül úgy alakultak, hogy a torna végkimenetelét végletesen befolyásoló hiba nem történt.) Az olaszok a kiabálás és a másra mutogatás helyett pedig jobban tennék, ha magukba néznének, és azon kezdenének el gondolkodni, miért esik szét mindig a csapatuk döntő pillanatban a 2006-os világraszóló vb-győzelem, és az azt szállító generáció búcsúja óta folyamatosan, miért nem tud jelentős eredményt elérni olasz csapat a Bajnokok Ligájában hosszú évek óta (az Inter 2010-es sikere egy üdítő kivétel volt, de az is sokkal inkább Mourinho - vitatható, de meglévő - taktikai és motivációs zsenialitásának eredménye volt), és miért konganak az olasz lelátók a nagy rangadókat leszámítva, miért tombol a gyűlölet és a rendbontás az olasz stadionokban, és így tovább. Prandelli és a vezetés levonták a következményeket - mindenkinek jobb lenne, ha mások is így tennének.

A 2004-ES CSODA NYOMÁBAN

Vigyázó szemünket a C csoportra vetve, kijelenthetjük: Dél-Amerika itt is diadalt aratott. Kolumbia olyan nem várt, lendületes, szórakoztató játékkal szedte darabokra a meccs előtt még továbbjutásra áhítozó Japánt, hogy szép volt nézni. Góljaik pedig egészen szemet gyönyörködtetőek voltak. Igazi csemegének ígérkezik az Uruguay elleni nyolcaddöntőjük, amin egyáltalán nem esélytelenként lépnek pályára.

Eközben Görögország elképesztő bravúrt hajtott végre. Be kell vallanom, Costa Ricát leszámítva kevés csapat van, amelyiknek a továbbjutása ennyire meglepett volna. 2004-ben még igen jót mulattam a görögök Európa-bajnoki címén. Fűtött a fantasztikus érzés, amivel példát mutattak akár nekünk is: a semmiből jövő, soha semmit el nem érő, lesajnált kicsik is felérhetnek a csúcsra! Közben pedig az éppen aktuálisan a portugáliai Eb, Nelly Furtado slágere, és a többi miatt a luzitánokhoz csapódó, és idegeskedő divatdrukkeren is nagyon jól szórakoztam (mielőtt bárkit megsértenék, le kell szögeznem: mindenki csapatpreferenciáját a saját szimpátiámtól függetlenül tisztelem, és mivel tudom, milyen érzés a vesztes oldalon állni, megértem az érzéseiket, és sajnálom őket. A divatszurkolókon való kárörvendés ellenben teljesen más, és a világ egyik legjobb szórakozása, egyfajta elégtétel azért cserébe, hogy vagyunk jópáran, akik életünk számottevő részét a sportra, és kedvenceinkre áldozzuk, mások pedig megpróbálják néhány nap, vagy hét alatt "ellopni" a showt, és a siker önfeledt ünneplésének érzését, anélkül, hogy "megdolgoztak volna" érte - válasz a kik azok a divatdrukkerek, és mi a baj velük? - kérdésre.) Semmitmondó, nulla támadásos, tizenegy emberrel védekezős bunkerfocival meneteltek a döntőig, Otto Rehhagel megalkotta a tökéletes célfutballt. Azonban ez a későbbi években sem változott, annyi különbséggel, hogy a látványos kontrák, és az utolsó pillanatig való küzdelem is eltűnt. Az egész átfordult az ellenkezőjébe, és kezdett nagyon antipatikussá válni. Semmilyen játékkal, nulla labdabirtoklással, néhány ellenfél felrugdosásával mentek arra, hátha valahogy bekotornak egy mindegy, milyen gólt, és továbbverekszik magukat. Nos, ez nem sikerült - egészen idáig. Sima 0-3 Kolumbia ellen, már elkönyveltük, csomagolhatnak, aztán egy sótlan, pocsék 0-0 a japánokkal, majd következett a továbbjutásra a forduló előtt legesélyesebb Elefántcsontpart. Drogbáék, és a nagy generáció utolsó esélye, hogy villantsanak valamit egy nagy tornán. Nos, a görögök azt hozták, amit vártunk tőlük, és egy bődületes védelmi hiba után be is kotorták azt a bizonyos egyetlen gólt. Ekkor szerintem már a görög embereket leszámítva az egész világ az Elefántoknak drukkolt, akik végig is nyomták a második félidőt - úgy tűnt, eredménytelenül. Aztán jött a 74. perc, és Bony földöntúli örömet okozott a világ futballkedvelő részének. 1-1, Elefántcsontpart a nyolcaddöntőben!

Ami ezután történt, arra azonban nehezen találni szavakat. Egy dologban biztos vagyok: az olümposzi istenek rettenetesen szeretik a jóféle görög drámát, na meg a futballt. Szamarasz 93. percben értékesített büntetője összetörte az afrikai álmokat, Drogbáék megint mehetnek haza, megint kudarc lett a vége. Játék alapján a görögöknek semmi keresnivalójuk nincs a legjobb tizenhat között, és bár tisztelem a küzdőszellemüket és az eredményt, amit elértek, a futball érdekében nagyon remélem, hogy minél koraibb lesz a búcsújuk.

Egy biztos: a nyolcaddöntőben GÖRÖGORSZÁG-COSTA RICA meccset rendeznek (elképesztő...) vagy így, vagy úgy, de emlékezetes csata lesz...

(Fotó: telegraph.co.uk, NSO, Reuters, edition.cnn.com)