...és akkor Tokaji Viktor kilépett a sorból, és elkezdte látványosan megtapsolni ellenfeleit, miközben csapattársait és a közönséget is erre buzdította. Nem egészen egy héttel ezelőtt járunk, a jégkorong MOL Liga MAC-Fehérvár elődöntő hetedik, mindent eldöntő találkozójának lefújását követő percekben, miután a MAC minden eddiginél kiélezettebb párharcban, a hetedik meccs utolsó harmadában szerezte meg a döntőbe jutást jelentő győzelmet. Ebben a mozdulatban minden benne volt – tisztelet, megbecsülés az ellenfél, a volt játszótársak irányába, és egy jelzés a szurkolók felé is, hogy egy ilyen kiélezett párharc ugyan járhat feszültségekkel, ellentétekkel, de ahogy vége, a hokitársadalom, a játékosok, a szurkolók, a vezetők újra egy nagy család, amiért sokan megszerették ezt az egész közeget, és amiért úgy várják a májusi moszkvai és szentpétervári A csoportos világbajnokságot, mint a Karácsonyt!

Az egész az idei szezonnal kezdődött. A magyar bázisú, két erdélyi csapattal kiegészített MOL Ligában kilenc csapat küzdött a hat rájátszás-helyért, és hiába a dunaújvárosiak anyagi megroppanása miatti teljesítmény-visszaesés, a hagyományaihoz méltatlan körülmények között szenvedő klub helyére felnőtt az Újpest, a két év alatt hokifellegvárat építő Debrecen, a régóta jó erőkből álló Csíkszereda, a jópár esztendeje nem ennyire ütőképes, ezúttal viszont végig partiban lévő, végül négy év szünet után a rájátszást is elcsípő Ferencváros, és ott volt még a Brassó is. Nem beszélve az élmezőnyről: a bajnoki és kupacímvédő, a diósgyőri klubbal való összefogás után már DVTK Jegesmedvék néven szereplő miskolciak, na és két utánpótlás-bázis, az eddig felnőttcsapat nélküli MAC Budapest, és az első csapatával az osztrák bázisú EBEL-ben pallérozódó Fehérvár AV19 második csapata.

Utóbbi kettő különösen érdekes, hiszen a MAC egy dúsgazdag vállalkozónak köszönhetően hosszú évek kitartó utánpótlásnevelő munkája után a felnőtt bajnokságban is indított csapatot, a saját nevelésű és más klubokból érkező magyar fiatalokat pedig életerős légiósokkal, és néhány rutinos, válogatott játékossal egészítették ki, hazai pályájuk pedig az impozáns, tavaly átadott Tüskecsarnok lett. Minden körülmény adott volt tehát a remek szerepléshez, már rögtön első szezonjukban az alapszakasz-elsőségért harcoltak, ami végül ezúttal is a miskolciaké lett. A fehérváriak is egy érdekes koncepció mentén indítottak végül csapatot a MOL Ligában. Szűk évtizede Ocskay Gáborék azért vitték át a klubot a jóval erősebb osztrák bázisú EBEL-be, mert kinőtték a magyar mezőnyt. Nem maradt ellenfelük. Azóta sereghajtóból többszörös playoff-résztvevővé avanzsáltak a sógoroknál is, a szintén utánpótlás-fellegvárnak számító Ifjabb Ocskay Gábor Akadémiáról kinövő ifjak pedig háromból kétszer megnyerték az EBEL utánpótlás-bajnokságát, az EBYSL-t (Erste Bank Young Stars' League), így joggal merült fel a kérdés, hogyan tovább számukra. Hiszen az ifjúsági ligát láthatóan kinőtték, a felnőtt EBEL viszont még túl nagy falat lett volna a számukra. Ezért jött az ötlet, legyen a köztes megoldás, induljanak el a MOL Ligában! Adott egy fiatal, ambíciózus edző, Tyler Dietrich, aki több éve dolgozott a fehérvári utánpótlásban, közmegelégedésre, ő vezette győzelemre az elmített két szezonban is a fehérvári ifjú jéglovagokat. Adott egy tehetséges, összeszokott keret, és egy 2015 óta már két jégfelülettel is rendelkező komplexum. Az egész szezonban érdekes kérdés volt, most akkor farmcsapat-e a MOL Ligás együttes, mennyire cél az eredményesség, és mennyire inkább az, hogy az EBEL-keret számára termeljenek kész, feljátszani képes játékosokat. Hogy a két elképzelés között meglegyen az egyensúly, ezt a keretet is megerősítették minőségi légiósokkal. A koronázóváros szurkolói pedig már az elejétől fogva teljes értékű csapatként álltak hozzájuk, egy stabil mag az alapszakaszban is kijárt a meccseikre, idegenbe is elkísérte őket. Miután pedig az EBEL-csapat várakozásokon alul szerepelt, és nem jutott be a rájátszásba, a MOL Liga alapszakaszának harmadik helyén végző "Kis Volán" azonnal elsőszámú csapattá lépett elő a drukkerek szemében. A Ferencvárost könnyű két meccsen ejtették ki a negyeddöntőben, így következhetett egy presztízspárharc, a MAC Budapest ellen.

Mindkét klub első szezonja volt ez a MOL Liga megalakulása óta. Ám míg a fehérvári szurkolók úgy érezték, ők régóta szerves részei a magyar felnőtt hokikultúrában, szurkolásban is évek óta fergeteges teljesítményt nyújtanak, legyen szó az ifjabb Ocskay Gábor Jégcsarnokról, vagy éppen Ausztria legtávolabbi zugáról, addig a MAC a semmiből épült fel pillanatok alatt, központilag, felülről, mert "kell egy erős budapesti csapat" , csarnokot is kaptak, és most itt villognak. Az ő szemszögükből megközelítve a kérdést, lehet némi igazuk, ráadásul megtehették volna, hogy a két liga megállapodása értelmében meccsenként öt, EBEL-keretes játékoshelyet a legjobb, legerősebb emberekkel töltik fel, de Dietrich mester higgadt tudott maradni, és azt mondta: tudja, hogy a válogatott kulcsembereinek nem árt májusig a játéklehetőség, és nagyon szurkol is a magyaroknak, de nem teszi kockára a csapata egységét, játssza végig a szezont az a keret, aki megharcolt érte. Így a kapuban Rajna Miklóssal, a védelemben Varga Arnolddal, elöl pedig a szinte "MOL Ligás-korú" Sárpátki Tamással és Vincze Péterrel, valamint a hosszú, súlyos térdsérülése után játéklehetőséget igénylő Bartalis Istvánnal egészítette ki "mindössze" keretét. A túloldalon viszont ott volt Majoross Gergely vezetőedző, aki az előző szezonban a Miskolccal mindent megnyert, amit Magyarországon meg lehetett, és rengeteget tett azért, a Ligával és a többi szakmai stábbal való tárgyalások során, hogy a MOL Liga szervezetében, felépítésében, versenykiírásában profi legyen, és a körülményeivel is elősegítse a jégen lévő színvonalbeli fejlődést. Igaz, az alapszakaszban nem túl sokan voltak kíváncsiak a csapatára, inkább csak az utánpótláshoz köthető szülők és családok, valamint néhány lágymányosi egyetemista, és budapesti hokifanatikus járt a MAC meccseire. A szezon végére viszont elkezdett kialakulni egy mag, és ahogy minden mást, ezt is tanulni kell, egy szurkolótábor is csak szerves fejlődés útján tud kinőni a semmiből, nincs ezzel semmi baj. Így bár a fenti körülmények miatt a fehérváriak egy kicsit azt érezték, jobban megérdemelnék a döntőt, a két, játékerőben szinte egyenlő csapat küzdelméből végül fergeteges párharc, igazi hokicsemege keletkezett. Az első két meccset a Tüskében megnyerte a MAC, majd következett a fordulat: Fehérváron a Volán négygólos hátrányból egyenlítve, hosszabbításban nyert, majd 8-2-re összezúzta ellenfelét a negyedik meccsen, és egyenlített. Ezután következett még egy-egy hazai siker, és máris jöhetett a mindent eldöntő, hetedik meccs. Először a MOL Liga történetében. Ráadásul teltház előtt. Az ötödik meccs óta egyébként Fehérváron és Budapesten is teljesen elfogytak a jegyek. Mind a lelátón, mind a jégen profi hangulat uralkodott, magyar szem nem is nagyon volt ehhez hozzászokva, leszámítva a fehérvári EBEL-csapatot, és a válogatottat. Nincs miről beszélni, a magyar jégkorong kinőtte magát. 

Ráadásul a hetedik meccs forgatókönyve is úgy alakult, mintha egy film forgatókönyve lenne. Az első percben vezetett a vendég Volán, amelyik ha döntőzni akart, egy meccset mindenképpen nyernie kellett a pályaelőnyben lévő MAC otthonában. A budapestiek azonban hamar fordítottak, majd a kínkeserves fehérvári egyenlítés után 2-2-vel mentek neki az utolsó harmadnak. Ekkor azonban következett a dráma: a Fehérvár a legfontosabb meccs legfontosabb 20 percében érte el a hullámvölgyet, nem bírták a nyomást, az újabb bekapott gól után összeomlottak. A vége 6-2 lett, története első felnőtt MOL Liga-szezonjában rögtön döntős a MAC!

Érthető módon az idegenben is szinte hazai pályát teremtő, két szektort is megtöltő fehérvári drukkerhad idegesen vette tudomásul, hogy nem sikerült elérni a döntőt. A többségük megtapsolta ellenfelét, de elő-előjött a MAC drukkerei felé áradó gúnyos megjegyzés, valamint az ellenfél játékosainak való hátat fordítás is. Persze, ebből nem kell hosszútávú következményeket levonni, a MAC szektor tagjai pedig bősz és kárörvendő mutogatásokkal válaszoltak; nem kell álszentnek lenni, ilyen a szurkolói vér, pláne egy ilyen kiélezett helyzetben. Mindenki úgy érzi, mindenben az ő csapatáé, táboráé az igazság. 

Ekkor jött azonban a pillanat, amiért ez az egész poszt megszületett: a fehérvári játékosok csalódottan vették át bronzérmeiket (nincs bronzcsata, mindkét elődöntős vesztes a harmadik helyen végez), a két csapat játékosai pedig a szokásokhoz híven a kék vonalakon álltak egymással szemben. És ekkor Tokaji Viktor, a MAC vezére, a rutinos, sokszoros válogatott, A csoportot is megjárt bekk, aki tavaly még fehérvári mezben aprította az EBEL legjobb támadóit, miután megvárta, amíg az utolsó volános is átveszi érmét, egyszer csak kilépett a sorból, egy méternyit közelebb korcsolyázott a vele szemben állókhoz, és elkezdett elismerő biccentéssel egybekötve, látványosan tapsolni. Majd hátrafordult, és erre buzdította társait is. Végül a lelátó is átvette, és a két tábor egyszerre, felállva tapsolta a csapatokat. Mindkét csapatot. Az egész magyar jégkorongot. Mert amit letettek ide a jégre ezen a hét meccsen, abban minden benne volt, ami miatt ezt a sportágat annyira lehet szeretni. Ebben a mozdulatban pedig még annál is inkább. Családiasság, összetartozás, az ellenfél maximális tisztelete. Jó volt ott lenni, jó volt a részesének lenni. 

A MAC egyébként ma 19 órától már a harmadik meccsét játssza a DVTK ellen a döntőben. Idén még nem győzték le egyszer sem a jegesmacikat, a finálé első két párbaját Miskolcon elbukták, de a másodikat már háromgólos előnyről, mindössze hosszabbításban. Nem ártana otthon nyerniük, hogy újra egy emlékezetes hokiünnepet láthasson a májusi A csoportos vb-t, és az arra való áprilisi felkészülési meccseket már tűkön ülve váró jégkorongimádó publikum. Összességében pedig: soha rosszabb ligát, soha rosszabb szezont, hajrá, magyar hoki!

Az elődöntő 7. meccsén készült képek teljes galériája ITT érhető el.

(Fotók: Boldizsár Márton)