Vasárnap Nizzában megtartották a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság sorsolását. A magyar válogatottat a második kalapból húzták ki, és mint kiderült, Görögország, Románia, Finnország, Észak-Írország, és Feröer lesznek a mieink ellenfelei a kijutásért vívott harcban. Rég nem látott esély, a mi szintünknek még ez is sok, avagy érdekel még valakit ez az egész?

Az utóbbi mondat második fele nyilván költői, hiszen a tízmillió szövetségi kapitány országában nem volt, és nem is lesz olyan labdarúgó-esemény, ami ne foglalkoztatná a közvéleményt. Azt a közvéleményt, amely a futball szempontjából nagyjából három típusra osztható.

Az első a teljesen laikus. Ők azok az emberek, akiket őszintén, tényleg nem érdekel a foci, még az alapvető, mindennapi hírforrásokból érkező, futballal kapcsolatos információk sem lépik át az ingerküszöbét. Előfordulhat, hogy érdeklődésből megnéz egy-egy meccset a világ- és Európa-bajnoki közvetítésekből, de általában nem kötelezi el magát egyetlen csapat mellett sem. Nekik általában negatív a véleményük a magyar futballról, mert ezt hallják azokon a csatornákon keresztül, amelyekkel kapcsolatban állnak, és alapvető, saját tapasztalataik nem állnak rendelkezésre. Ha pedig alkalomadtán mégis elkapnak néhány magyar közvetítést, (mellesleg jogosan) elborzadva kapcsolnak el néhány percen belül. Nem mozgatja őket a szurkolói vér.

A második típus a divatdrukkereké, illetve a fiatal, külföldi labdarúgáson felnőtt szurkolóké. Ők azok, akik, bár értenek valamelyest a futballhoz, és követik a napi eseményeket, ez leginkább kedvenc külföldi topligájukra korlátozódik. A jobbik eset, a leginkább 1990 után születettek, akiknek a családjában nem volt hagyománya a magyar labdarúgásnak, és ők maguk pedig már minden valamirevaló magyar részsikerből kimaradtak. Nyugat-európai sztárjátékosokon, és sztárklubok tündöklésén nőttek fel, így érthető, hogy nem mozgatja meg őket az a szint, ahol jelenleg futballunk egésze tart. A másik altípus azok a divatszurkolók, akiket nem is a futball, mint sport, és mint gyönyörű játék vonz, hanem az aktuális trendek. 2010 előtt ez a típus nagyrészt az olaszoknak szurkolt, akiknek az Aranycsapat minőségi támadófociján kialakult futballkultúrájú országban némileg meglepő népszerűsége lett a 90-es évek után. 2010 óta az olaszok helyét átvették a divatdrukkerek körében a spanyolok, a Real Madridot és az olasz klubokat pedig felváltotta a Barcelona. A legfrissebb hullám a Klinsmann óta forradalmian megváltozott játékot produkáló németek, és az Európát leigázó Bayern München lesznek, bár velük kapcsolatban még mindig él az a korábbi években divatdrukker-körökben kialakult általános nézet, miszerint a németeket kötelező utálni.

Ehhez kapcsolódik egy altípus, a más sportágak szurkolói. Ilyen például a jégkorong-drukkereké, akik őszintén, és szívből kedvelik a sportot, de nem vonzza őket az a vállalhatatlan közeg és játék, amit a magyar labdarúgás produkál. Ők megtalálták a maguk szórakozását, örömét a válogatott, és klubszintű kézilabdában, jégkorongban, vagy kosárlabdában. Ők ritkán járnak ki magyar futballmeccsre, a futballszurkolók egy visszafogottabb csoportja viszont sokszor választják az ő sportágaikat is.

A harmadik a szívből elkötelezett futballszurkolóké. Ők azok, akik valamikor régen örök szerelembe estek ezzel a sportággal, netán valamilyen szinten még űzték is, és vallják, hogy történjék bármi, mondhatják azt egy-egy tragikus vereség után, hogy soha többet, a következő selejtezősorozat kezdetén úgyis újra ott lesznek a lelátókon, és együtt számolgatnak, együtt latolgatnak esélyt. És elmennek a világ végére is a válogatottért. (Na, őket alázta porig a csapat Bukarestben és Amszterdamban nagyjából fél évvel ezelőtt). Jó példa rájuk a magyar válogatott hivatalos ultracsoportja, a Carpathian Brigade. Hihetetlen izgalommal követték végig az élő sorsolást, és üdvrivalgásban törtek ki, amikor kiderült, megadatik a revans a románok ellen. Azóta pedig már a Feröerre való kiutazás lehetőségeit latolgatják… De nem csak ők tartoznak ebbe a típusba. Többen vannak, mint azt a laikusok gondolnák. Akárhogy is, de még mindig a labdarúgás a legnépszerűbb sportág Magyarországon. Még akkor is, ha ezt semmiféle eredmény nem támasztja alá. Örök szerelem…

Hogy ez az egész miért fontos? Mert minden selejtezősorozat előtt felerősödik a közvélemény labdarúgással kapcsolatos hangja. Az első két típus legyint, sőt, nevetséges, gúnyos szavakkal illeti a csapatot, míg a harmadik újra reménykedni kezd. De ezúttal egy nagyon fontos változást észleltem a közvélemény hangján. Megkaptuk az utóbbi évek egyik legkönnyebb selejtezőcsoportját. Nincs sztárcsapat, nincs olyan válogatott, ami ellen ne lenne esélyünk a sikerre. Ráadásul, az új rendszernek köszönhetően már 24 csapat vehet részt a kontinenstornán, így az első kettő jut ki automatikusan, és még a csoport harmadik helye is pótselejtezőt ér. Ennek ellenére, még a szurkolók hangja is visszafogott. Nincs olyan, aki egyértelműen lelkesedne. Óvatosak, azt mondják, várjuk ki a végét. Nem akarnak újra koppanni, csalódni, elhinni, hogy meglesz, aztán dühösen, szomorúan, becsapottan érezni magukat a végén. Bukarest és Amszterdam még nekik is túl sok volt.

Ezért is végtelenül szép és nehéz a feladat, ami Pintér Attilára, és válogatottjára vár. Egy olyan közegben, egy olyan hangulatban kell teljesíteniük, amelyben már a mindig, feltétel nélkül mögöttük állók is kétkedve fogadják az esélyt. Ahol nem lehet hibázni. Mert ha ebből a csoportból sem sikerül, akkor tényleg elő lehet venni az ásót, és megásni a magyar futballnak azt a bizonyos gödröt.

Ráadásul a katasztrofális vereségek ismét élesen rávilágítottak arra, hogy a húsz éve ígért strukturális reformok a futballunkban továbbra sem indultak el. Azok az emberek, akik eddig jól éltek ebből a közegből, még mindig ott vannak, és halásznak a zavarosban. Az MLSZ tett néhány lépést, fejek hullottak, de hogy mi lesz a végeredmény, hogy megszületik-e a régóta várt, tíz-tizenöt éves stratégiai program, vagy marad minden a régiben, az továbbra is kérdéses. Így viszont felmerül a kérdés, hogy egy olyan piramisnak, aminek rozsdás, széthulló az alja, lehet-e fényes, jó állapotú a csúcsa? Lehet jó válogatottunk jó futball nélkül? A választ az elmúlt 20-30 év már régen megadta, viszont a mostani helyzet még egy szempontból veszélyes: még ez a szedett-vedett, az eddigieknél is jobban megtépázott hitelű válogatott is képes arra, hogy sikerrel vegye ezt a csoportot. És akkor mi lesz? Pintér és a játékosok mennybe mennek? És mi következik utána? Hol a garancia a jövőre, az utánpótlás, a klubszintű fejlődés? Nem szabad a látszat csapdájába esni. A munka csak most kezdődik.

Egy dolog mellett viszont nem lehet elmenni. Talán a szakvezetés, a szakma hangja is változott. Pintér mester például nem zengett ódákat a sorsolás után, és nem jelentette ki, hogy innen egyértelműen kijutunk, minden ettől eltérő eredmény kudarc. Sőt, senkit nem akar hitegetni, ahogy azt sajtótájékoztatóján is kiemelte:

„Alaposan fel kell mérni, kielemezni az ellenfeleket, és annak ismeretében kidolgozni a stratégiánkat ellenük. Ha most valaki meg tudja mondani nekem, hogy ellenfeleink milyen valós erőt képviselnek majd a selejtezőn, mennyit változnak a mostanihoz képeset, milyen kerettel állnak ki ellenünk, azonnal bekerülhet a stábomba. Negyven éve jósolgatunk, hogy mire vagyunk képesek, aztán valahogy mindig hoppon maradunk. Nem akarom becsapni a magyar népet, a szurkolókat ígérgetésekkel, fel kell mennünk a pályára, és ott kell megmutatnunk, mire vagyunk képesek.”

Eddig jó. A java azonban csak most jön…

(Fotók: FFT, NSO)