Bukarest és Amszterdam után volt egy nagyon komoly kifakadásom a Facebookon. Becsapva és megalázva éreztem magam, több ezer szurkolótársammal együtt. Azt gondoltuk, innen nincs lejjebb, és nagyon-nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra remélni tudjunk.

Amikor az MLSZ vezetése decemberben bemutatta Pintér Attilát, csak legyintettem. Azt gondoltam, semmi nem történt. Marad ugyanaz a rohadt, korrupt, használhatatlan futballpiramis, aminek a csúcsán egy látszatra mindig összetoldozott, ám a végén összeomló, eredménytelen válogatott áll. Még talán az is megfordult a fejemben, hogy történelmi mélypontra süllyedtünk. A heti folyamatos összetartásokon csak mosolyogtam, nem tudtam hinni a módszerben. Nem tudtam hinni semmiben, együtt nevettem mindenkivel Devecserin, Guzmicson, Dzsudzsák Magunkértjátszottunk Balázson, és a többieken. Aztán közeledett a Finnország elleni, mai barátságos mérkőzés, és fokozatosan azt vettem észre magamon, hogy ezek a kérdések egyre kevésbé érdekelnek. Az adrenalinszint viszont furcsán és érthetetlenül emelkedett. Ma pedig már úgy lapoztam az NS-t a buszon ülve, hogy minden futballszakmai nonszensz ellenére izgatottan várom a meccset, és szurkolok ennek a, nem is tudom, milyen csapatnak.

Ma értettem meg, hogy úgy néz ki, menthetetlen vagyok. Valami mély, érthetetlen, és racionálisan magyarázhatatlan, örök kapocs van köztem, és e között a szedett-vedett, az utolsó meccsek alapján még csak nem is szerethető válogatott között. Történjék akármi, én minden új korszak kezdetén ott leszek, és eleinte szkeptikusan, majd egy-két jobban elkapott eredmény után egyre növekvő reménnyel leszek ott, és járom be Európát. Mert soha nem felejtem el azt a kissrácot, aki élete első élőben, az akkor még Népstadionban megnézett meccsén látta, ahogy Orosz góljával legyőzzük – milyen furcsa, hogy éppen – a finneket. Aztán Molnár Dániel tolmácsolásában hallgatta, ahogy a jugoszlávok két találkozó alatt tizenkettőt számoltak a Csank-csapatra, és porrá zúzták vb-reményeinket. Majd nem sokkal később, egy nyári vándortáborban minden állomáson első útja a tévéhez vezetett, hogy beizzítsa az aktuális vb-meccseket, és közben azon járjanak a gondolatai: vajon láthatja egyszer az övéit is a világbajnokságon, vagy legalább az Eb-n küzdeni?

Nem vagyok ezzel egyedül. Telt ház lesz Győrben, és még több tízezren fogják a tévé képernyőjén keresztül követni Pintér Attila debütáló meccsét. Talán ők maguk sem értik, miért. Hát, igen, az a bizonyos irracionális kapocs...

A napi sportsajtó is a mérkőzéssel van tele, megy az elemzés, a találgatás, kinek szavaz bizalmat a kapitány, ki lehet ott a kezdőben, vajon Dzsudzsák képes-e vezér lenni végre, olvashatunk a neten összefoglalót a korábbi évek finnek elleni meccseiből, (a mérlegünk egyébként impozáns északi rokonaink ellen: tizenhárom meccsből kilenc magyar győzelem és három döntetlen mellett mindössze egyetlen vereséget szenvedtünk) Egy biztos: nehéz, talán lehetetlen lesz feledtetni a bukaresti és amszterdami csapást. Ez a csalódás örökké belénk ivódott, és nagyon sokat kell tennie azért a csapatnak, hogy hajlandóak legyünk túllépni rajta. Most azonban nem számít sem futballszakma, sem kezdőcsapat, sem semmilyen elemzés.

Csak az számít, hogy aki ma pályára lép, az ne az észtek ellen látott dacos nagyképűséggel, hanem tisztelettel álljon ki a drukkerek elé. Hogy érezzék: valóságos csoda, hogy a nem egész fél évvel ezelőtti, történelmi összeomlás ellenére felsorakoznak mögöttük. Biztos vagyok benne, hogy Pintér Attila átérzi a felelősséget. Nagyon remélem, hogy a játékosaira is át tudja ragasztani legalább ezt a hozzáállást. Azt hiszem, a jelenlegi helyzetünkben már ez is bőven elég lenne.

Minden most kezdődik el tehát. Bízzunk benne, hogy Ákosnak ezúttal nem lesz igaza, és nem fordul el rólunk a fény...

(Fotók: sport.hir24.hu, boon.hu, Blikk)