Nézem a köztévé közvetítését, hallgatom az Eurosport vezető kommentátorának hangját. Szocsi, 2014. február 12-e, magyar idő szerint reggeli órák. Női lesiklás, a rajtgépben Miklós Edit, Csíkszeredából. Az a Miklós Edit, aki a játékok előtt nyíltan közölte, az első hatban akar végezni, de az aranyat sem tartja elképzelhetetlennek. Sokan nevettek rajta, a fülem hallatára nevezték bolondnak, és közölték, hogy meg kellene tanulnia a helyén kezelni magát…

Mindannyian tudjuk, mekkora hagyományai, anyagi és infrastrukturális lehetőségei vannak hazánkban a téli sportoknak. Ennek ellenére csendben, izgatottan vártam. Azok közé a sportkedvelők közé tartozom, akik gyakran szakadnak el a realitás talajától, és mernek nagyot álmodni. Úgy szurkolóként, mint sportolás közben, legyen szó egy amatőr bringatúráról a Bakonyban, vagy egy biliárdpartiról a haverokkal. Hiszen enélkül nincs eredmény. Ha nincs cél, ha nincs álom, akkor az egészet megette a fene.

És akkor Edit elindult… Hosszú utat járt be idáig, székelyként előbb román színekben volt kénytelen versenyezni, majd, amikor lehetősége nyílt megszerezni az állampolgárságot, azonnal élt az eséllyel, hogy nemzete, anyaországa színeiben folytathassa küzdelmes, verejtékes munkával, profi háttér nélkül elért eredményekkel már addig is teli pályafutását. Aztán tavaly megérkezett az áttörés, sikerült a húszba kerülni a világbajnokságon, a Val d’Isére-i világkupa-futamon elért 12. hely pedig már nemzetközi berkekben is szenzációszámba ment. De Edit nem hagyta abba az álmodozást…

Mindez persze csak a mi fejünkben pörgött az első méterei alatt, ő saját utólagos bevallása szerint csak ment előre, nem járt a fejében senki és semmi, csak a következő kapu. Méterről méterre, kapuról kapura. Nőtt a sebesség, megcsúszás, hiba a felső szakaszon, fájdalmas adrenalinlöket húz át a torkunkban dobogó szívünkön a képernyők előtt. Aztán jönnek az ellenőrző pontok, remek idő, növekvő tempó, kiváló alsó szakasz, hibátlan síelés, közel a cél, beér, kiírják, még nem fogjuk fel, dörzsöljük a szemünket, Szabó Gábor diadalittas hangja üvölt a hangszórókból, HATODIK HELY!!! Egy székely lány, a magyar lobogó alatt, kalocsai mintás sídresszben, a hatodik legjobb idővel ért célba OLIMPIÁN!!! Elképesztő! Még megelőzik, hetedik helyen zárja a viadalt, nincs meg a pontszerzés, de ez már senkit nem érdekel! Nincs előtte amerikai, nincs előtte német, nincs előtte osztrák, legyőzte a napokkal korábban szuperkombinációban aranyérmet szerző Maria Höfl-Riescht, Németország sztárját! Az első tízben a magyar lobogó! Tekintetünk könnyfátyolos, torkunk elszorul, és csak keressük a szavakat. Miklós Edit történelmet írt.

Ugye, nem kell részletesen magyarázni, egy magyar, pláne egy székely számára mekkora erőfeszítés, mennyi kínkeserves, nehéz munka kell ahhoz, hogy egy ilyen eredményt elérjen. Hogy áthidalja azt a minden tekintetben Grand Canyonnyi szakadékot, ami az amatőr és a profi versenyzők között tátong, pláne a nem túl kis eszköz- és infrastruktúra-igényeiről híres téli sportágakban… De Edit, aki immáron a Mi Editünk, megcsinálta. Legyünk rá büszkék!

Immáron? – kérdezhetnénk. Igen, mert Székelyföldről nem mindenki lesz magyar színekben téli olimpiai hetedik helyezett. Azok után, hogy a tápos anyaországbeliek hányszor elfeledik, lerománozzák, semmibe veszik őket, most pedig biztos, hogy minden prominens személy Edit dicsfényében akar majd megmártózni egy kicsit, ahogy az lenni szokott. De tudjátok, mit mondok? Oda se neki! Hadd fürdőzzenek! Mi pedig, akik átérezzük a helyzet nagyszerűségét, és pláne székely nemzettársaink, pedig húzzák ki magukat, és legyenek nagyon-nagyon büszkék! A rövid pályás gyorskorisoknál történt nagyon kínos, szomorú, magyarázhatatlan, és szégyenteljes széthúzás után pedig egy kicsit helyrebillent az önbecsülésünk, és újra úgy érezhetjük, hogy jó magyarnak lenni. MAGYARNAK, méghozzá határon innen és túl. Valami hasonlót érzünk, mint amikor Gyurta Dani kijött a medencéből, és azt mondta, 15 millió magyar támogatását érezte a háta mögött futam közben.

Egy szó, mint száz: sokmindent lehet mondani a profi sportra. Lehet mondani, hogy megette a pénz, hogy modern szórakoztatóiparrá vált, hogy tele van doppinggal és bundával, hogy eltorzult, hogy kifordult önmagából, hogy már nem is érdekel, hogy soha nem is érdekelt, hogy millió fontosabb dolog van nála az életben. Lehet Szocsit, a szervezést, és rajta keresztül egész Oroszországot kritizálni, el lehet vinni az egész olimpiai eszmét aktuálpolitikai eszmefuttatásba. Vélemények, amikkel vagy egyetértünk, vagy nem.

De egy biztos. Edit ma bebizonyította, hogy az eszme él, hogy a sportnak, akármelyik ágának, még mindig van közösségformáló, összetartást segítő, hatalmas ereje. Hogy van remény. Hogy az Eszme él. Hogy érdemes küzdeni, hogy érdemes álmodni. Miklós Edit, a mi bajnokunk. Szívből gratulálok!

(Fotók: telesport.hu, kiskegyed.hu, totalsport.hu)