Már csak Grosics Gyula és Buzánszky Jenő képviselik a földi létben a világverő Aranycsapatot. A többiek már az égi pályákon játszanak örökkévaló rangadókat. Úgy képzelem, mindig győznek, hiszen nincs náluk jobb… A 60-as évek legendái közül is sokan már azt a bizonyos égi válogatottat erősítik. Tegnap este pedig, fájdalom, újabb csapattárs csatlakozott Albert, Varga és a többiek mellé. Ma már Novák Dezső is ott fenn erősíti a védelmet, rugdossa a 11-eseket. Azokon az égi pályákon, ahol a Földön megbocsáthatatlan ellentétek is elsimulnak, és a csapattársak újra vállvetve küzdenek, egymásért…

Kisgyerek voltam, amikor először találkoztam a nevével. Emlékszem, apám mellett ültem a kanapén a széplaki nyaralóban, és kérdeztem, mi ez. Halvány emlékeim vannak az amerikai világbajnokságról, de én akkor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy bekapcsolódhassak az események követésébe. Azon a balatoni estén viszont ottragadtam. A családomban nem volt  rendszeresen, egyesületi keretek között felnőtt koráig sportoló ember, és nem születtem különösebben szurkolói famíliába sem. Ebből a szempontból alaposan kilógok a sorból. Apám volt az egyetlen, aki folyamatosan követte az eseményeket, és engem magával sodort a képernyőről átjövő izgalom és feszültség. És a siker hangjai és látványa. 1995 augusztusa volt, a Ferencváros idegenbeli győzelme után otthon döntetlent játszott az Anderlecht ellen, és ezzel első magyar csapatként bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Ennek jelentőségét akkor persze még nem tudtam felfogni, de talán ekkor dőlhetett el, hogy én, a IX. kerületben született, és másfél éves koráig az Üllői út 30. szám alatt nevelkedő kissrác, végérvényesen fradista lettem.

És hogy ez miért fontos? Mert a vezeteőedzőt úgy hívták: Novák Dezső. A képe többször is megjelent a következő évben posztereken, csapatképeken, újságkivágásokon, amik egyre nagyobb számban gyűltek a szobámban. Ugyan az első éles, a meccs egészére kiterjedő emlékem a Newcastle elleni hazai UEFA-kupa meccsen aratott diadalról van, ám a Novák Dezső keze alatt formálódott csapat oltotta belém örökre a labdarúgás, és a Ferencváros szeretetét. Már csak ezért is örökre hálás leszek neki.

Később persze megtanultam egyet-mást. Tudtam, hogy játékosként négyszeres bajnok, nyert több kupát, tagja volt az egyetlen rangos nemzetközi kupát nyert magyar csapatnak, az 1965-ös VVK-győztes Fradinak. Tisztában voltam a kétszeres olimpiai bajnoksággal, a világválogatottsággal. Elismertem edzői érdemeit, a három bajnoki címet, a számomra mindent elindító  BL-szereplést. Becsültem, mint szakembert, és mint embert.

Aztán eljött az a bizonyos nap… Egy országgal együtt döbbentem meg a Nemzeti Sport címlapján. Sokan megvédték, sokan elfordultak tőle, Albert Flórián például azt írta később megjelent könyvében, soha nem fog tudni megbocsátani Nemerének…

Azt hiszem, egy átkozott rendszer átkozott története ez, aminek így vagy úgy, de csak áldozatai vannak. Nem éltem benne, nem tudom, milyen tényezők játszottak szerepet az események alakulásában, egyik oldalról sem éltem át ehhez hasonló tragikus helyzeteket. Emiatt nem is ítélkezem, akkor sem tettem. Nem tehetem, mert nem tudom megmondani egyértelműen, hogy mi hogy történt, nem tudok állást foglalni. Ezért nem is akarok. Úgy döntöttem, továbbra is elismerem Novák Dezső labdarúgással kapcsolatos érdemeit, és mindig emlékezni fogok arra, hogy ő és a csapata indítottak el azon az úton, amin most is járok.

Éppen ezért ugyanolyan izgatott, hátborzongató, tiszteletteljes érzés futott át rajtam, amikor 2010-ben, a minden idők 50 legjobb magyar labdarúgójának listáját bemutató gálán, az akkor még 14 a listán szereplő, még élő labdarúgó között Novák Dezsővel is találkozhattam. A svédasztalnál ugyanazt az ételt készült kiválasztani, amit mi éppen kóstoltunk. Megkérdezte, jó-e, majd szedett, jó étvágyat kívánt, és továbbment. Idős, megtört ember benyomását keltette, aki kicsit egyedül érzi magát a forgatagban. Nekem valamiért mégsem ez jutott eszembe. Az edzőt láttam benne, aki sikert sikerre halmozott a csapattal, amibe kilencévesen beleszerettem. Nem jutott eszembe más. Éppen ezért rendített meg halálának híre is. Ezt az edzőt vesztettem el. Vessző, továbbá, és egyéb megjegyzések nélkül. Pont.

Lehet, hogy Albert és Varga nem tudtak neki megbocsátani itt, a Földön. Az ő álláspontjukat is megértem. Egyik fél helyében sem lettem volna. De hiszem, hogy ott, abban a bizonyos égi csapatban, mindenki tiszta lappal indul. Hogy újra minden a régi lesz, hogy a Fradi-családban helyreáll az idelenn néha egyre távolabbra kerülő Erkölcs, Erő, és Egyetértés.

Itt pedig nem marad más tisztem, mint a búcsú. Nyugodjon hát békében, Dezső bá’!

(Fotók: fradi.hu, telesport.hu)