Utolsó mérkőzését is lejátszotta a magyar férfi jégkorong-válogatott a gojangi Divízió I/A világbajnokságon. Sofronék remek meccsen, hihetetlen izgalmas végjátékban, szétlövéssel legyőzték a feljutásért az utolsó pillanatig harcban álló Japánt. Ha a távol-keletiek nyerték volna a találkozót, most ők ünnepelhetnének Ausztria helyett a szlovének társaságában... Szereplésünket nézve az A csoport tükrében, rögtön az István, a király a címben idézett sorai jutnak eszembe. Ha egyik oldalról nézzük, utolsó előtti helyen végeztünk a tornán, és csak a kieső, pont nélkül záró házigazda koreaiakat győztük le rendes játékidőben. Ha viszont fordítunk egyet a történeten, egy végletekig kiélezett tornán nüanszokra voltunk a hőn áhított feljutástól. Egyfelől azonban nincs kérdés: a miénk a világ legjobb szurkolótábora! Tájkép csata után, avagy mit hoz a jövő a magyar válogatottnak?

Nehéz mit mondani egy ilyen torna után. Egy torna, ahol sorozatban jöttek a meglepetés-eredmények, ahol mindenki körbevert mindenkit, ahol négy-öt csapat is reális esélyekkel pályázott a két feljutó helyre, és ahonnan végül mégis a papírformának megfelelően a két legutóbbi kieső liftezett vissza a legjobbak közé. Mi, magyarok végül az ötödik helyen zártunk, de két meccsünk is drámai hosszabbításba torkollott. Ebből az egyiket elvesztettük, a másikat viszont behúztuk. De mit ér ez az ötödik hely?

Először is, biztos bennmaradást. Az elmúlt években, a szapporói csoda óta még mi, reálisabb hokiszurkolók is hozzászoktunk a jóhoz. Hogy színvonalban igenis a világ legjobb húsz csapatához tartozik a magyar, még ha alulról ostromoljuk is ezt az elit klubot. Ilyen kiegyenlített mezőnyben kell évről évre megküzdeni azért a bizonyos legjobb tizenhatért. Ez az elmúlt tíz évben mindössze egyszer jött össze. Hogy miért? Mert valami mindig hiányzik. Mert mindig van egy épp erősebb. De tényleg akkora baj stabil Divízió I/A-tagnak lenni? A világon jelenleg éppen a 21. legjobb csapat vagyunk, ha szigorúan a torna végeredményéből indulunk ki (persze tudjuk, hogy ez is sántít, hiszen éppen legyőztük az előttünk végző japánokat, és egálra hoztunk egy szerencsétlenül elvesztett meccset Ausztria ellen).

Gondoljunk csak bele! A magyar jégkorong minden egyes szezonban túlteljesíti anyagi, hagyománybeli, infrastrukturális és szervezeti lehetőségeit! Örömteli, hogy a jó évtizeddel ezelőtti, fehérvári-dunaújvárosi divíziós torna óta gombamód szaporodtak a fedett jégcsarnokok az országban, és sorra alakultak az utánpótlás-bázisok. De ez még mindig sehol nincs a legtöbb közvetlen riválisunk lehetőségeihez képest. Nekünk egy klubunk edződik az EBEL-ben, a többiek az egyre jobb színvonalat hozó, de azért a nemzetközi elittől igencsak távol álló MOL Ligában pallérozódnak (nem számítva a légiósainkat, akik azért komoly bajnokságokban tudnak stabil emberek lenni, ami örömteli). De erre építeni egy olyan válogatottat, amitől elvárható a stabil A csoportos tagság, messzi álom. Ehhez képest mégis minden egyes évben az elitosztály ajtaján kopogtatunk. Nézzük csak meg, a hokin kívül egyedül a magyar vízilabda és a kézilabda képes a csapatsportágak közül ezt a világszínvonalat hozni. De a kézilabda, legalábbis nem egyetlen, hanem több klub nemzetközi szinten is jól áll anyagilag és infrastrukturálisan, kiváló minőségű csarnok van Veszprémben, új aréna épül Győrben, élcsapataink nemzetközi klasszisokat engedhetnek meg maguknak, és most már évek óta rendszeres résztvevői a BL legjobb négy csapatának. A vízilabdában pedig hatalmas a hagyományok és a szervezet adta utánpótlás-bázis, és azért egy szük, nagyjából egy tucat országból álló elitben kell megállnia a helyét az egyébként lenyűgöző eredményeket hozó sportágban. Ezzel szemben a hokinak sem anyagi, sem szervezeti lehetőségei nem adottak ahhoz, hogy válogatottunk élcsapat legyen, mégis közel van hozzá. Erre pedig igenis legyünk büszkék! Ha meg néha feljutunk, és közben rendezünk néhány olyan, felejthetetlen hangulatú tornát, mint a 2011-es és 2013-as budapesti volt, hát azzal még az is lehet, hogy jobban is járunk, mint minden évben liftezni, és megélni a kiesés keserűségét, valamelyik távoli országban.

Ha pedig ezt a mostani tornát nézzük meg közelebbről, nagyjából ugyanoda jutunk, mint amit fent leírtunk. A helyünkön vagyunk, közel a világelithez, de nem benne abban. És ez egyelőre így jó. Ne feledjük el, a csapat elérkezett ahhoz a fiatalításhoz, ami évek óta érett. Megváltunk több nagy legendától, és beléptek a csapatba vb-újoncok, akik kiegészülve a rutint képviselő játékosokkal, és a légiósokkal, egész jó egyveleget alkottak. Minden meccsünkön legalább partiban voltunk az ellenféllel, jó színvonalon küzdöttünk, a szlovének és az osztrákok ellen is apró nüanszok hiányoztak a bravúrhoz, Ukrajna ellen talán lehet bennünk némi hiányérzet, azon a meccsen játszott leggyengébben a csapat, de minden csapatnak van egy mélypontja egy ilyen tornán. A bravúrt bravúrra halmozó Japántól pedig konkrétan a feljutást vettük el azzal, hogy végül a becsületünkért küzdve legyőztük őket. Ez a siker egyébként a jövőre nézve is jó lehet számunkra, ugyanis a Divízió I/B-t megnyerő, onnan feljutó lengyelek és Korea mellett nem Ausztriával, hanem Japánnal kell versenyeznünk jövőre is. Na meg a két kiesővel, de ez már egy másik történet...

Összegezve: a magyar csapat fiatal, éhes a sikerre, és nemcsak múltja és jelene, de bátran kijelenthetjük, hogy komoly jövője is van! Van néhány tehetséges, a jövő vezéreinek tekinthető fiatalunk, egy igazi Szuper-utód klasszis kapusunk, néhány rutinos nagy öregünk, és remek légiósaink. Rich Chernomaz szövetségi kapitány a körülmények és a csoport játékerejének ismeretében nem véletlenül mondta azt, némileg lehűtve a kedélyeket, hogy első körben a cél a biztos bennmaradás, minden további csak ezután következhet. A hároméves program első állomása tehát sikeresen teljesült, megvan a biztos bennmaradás, és megtörtént a fiatalok bevonása. Ez a csapat csak még egységesebb és jobb lesz!

Ezt pedig a szurkolók is érzik. Azok a szurkolók, akik pénzt, időt, energiát nem kímélve százszámra kísérték el a csapatot a világ másik felére is, és akiknek eddig is leírtam, most is leírom, maximális tisztelet és megbecsülés jár! Hihetetlen hangulatot teremtettek a csarnokban és akörül egy héten át, és végig egészen elképesztően buzdították a fiúkat! Ők is érzik ugyanis, ez a csapat minden biztatást megérdemel, mindig a maximumot hozza ki magából. Ez pedig a legjobban most, a zárómeccsen látszott. Elengedhettük volna, hagyhattuk volna, hogy Japán feljusson, hisz megérdemelte volna. De nem, az utolsó mozdulatig küzdöttünk a számunkra tét nélküli győzelemért! Az eredmény pedig: sok boldog ember, a jégen és a lelátón egyaránt. Jövőre, veletek, valahol máshol, de addig is, hajrá, magyar jégkorong!

(Fotók: Facebook)